Amikor a múlt héten Ahmanidezsád iráni elnök egy cionizmusellenes konferencián kerek-perec kijelentette, majd az eufemisztikusan palesztinpárti Jeruzsálem-napnak nevezett demonstráción megismételte, hogy Izraelt el kell törölni a térképről, a világ meglepődött, ahogy a két évvel ezelőtti EU-felmérés eredményén is. Ez volt az a felmérés, amelyen arra a kérdésre, hogy ki fenyegeti leginkább a világbékét, hála a kérdezéstechnikának és a média sajátos látás- és láttatásmódjának, a közel-keleti konfliktusról egyébként saját bevallásuk szerint semmit sem tudó EU-polgárok Izraelre voksoltak.

A Tony Blair által a londoni merényletek után kijelölt különleges bizottság, amely azt a feladatot kapta, hogy segítse a kormányt a szélsőséges eszmék elleni küzdelemben, hamar megtalálta az iszlamista terrorizmus okát, és október elején orvosságot is ajánlott: a holokauszt-emléknap eltörlését javasolták, mert a muszlimokat sérti a "kirekesztő" egyenjogúság, és fokozza a szélsőségesek dühét. 

Talán nem felelőtlen jósolgatás kijelenteni, hogy azok a fotósok, akik a gázai kivonulásról készítettek képeket, számtalan rangos díjban fognak részesülni. Kevés alkalma lehet egy fényképésznek arra, hogy ilyen témát találjon. Önmagában az sem gyakran fordul elő, hogy egy állam nem katasztrófahelyzetben kitelepíti a polgárait, teljes településeket számol fel, de ennél is ritkább, hogy a kitelepítést végrehajtó katonák, rendőrök, annak dacára hogy nem értenek egyet a kitelepítéssel, fegyelmezetten hajtják végre a parancsot, és ha egyet is értenek vele, együtt sírnak a kitelepítettekkel. A képeket sokan minősítették emblematikusnak, de a kommentárok többsége csak a felszínt karcolja, legyen szó a kivonulás várható hatásairól vagy a történtek lehetséges mélyebb jelentéseiről. 

"O sancta simplicitas – Szent együgyűség!" – kiáltott fel Husz János, midőn egy vakbuzgó öregasszony rőzsét dobott a máglyájára. "O sancta simplicitas" – mondhatnánk, látva az öreg néne kései, előrehaladott Stockholm-szindrómában szenvedő utódait, akik lelkesen hordják a rőzsekötegeket a Nyugat, a felvilágosodás, az ész, a kereszténység, a judaizmus máglyájához. 

London tiszteletre méltó higgadtsággal, mondhatnók angol hidegvérrel fogadta a múlt csütörtöki merényleteket, ami – bármennyire is tragikusan hangzik – nem meglepő, hiszen a biztonságpolitikával foglalkozó szakemberek, a titkosszolgálatok már 2001 szeptembere óta próbálják lélekben felkészíteni az angolokat is, amennyire ez egyáltalán lehetséges, hogy Európa, és konkrétan Nagy-Britannia is bármikor számíthat az al-Kaida valamely csoportjának merényleteire. 

2002 áprilisában, a nagy dzsenini fantommészárlás során Andrea Koppel, a CNN szőke és pártatlan riporternője egy elegáns Tel Aviv-i szállodában elszólta magát. Először drámai hangon ecsetelte az állítólagos mészárlást (kizárólag palesztin források alapján), anélkül hogy elment volna a helyszínre, majd könnyedén félresöpörte azt a kérdést, hogy vannak-e bizonyítékai. 

Jó lenne reménykedni, de akit egyszer megharapott a pitbull, az a tacskótól is fél. Az, aki hitt az oslói folyamatban, és csalódnia kellett, vagy az, aki eleve gyanakvóan tekintett Arafat ígéreteire, magára vállalva a Kasszandrák hálátlan szerepét, most sem tud osztozni a kötelező optimizmusban.

Már megint Fallaci. Az olasz író-újságíró, aki márciusban megjelent könyvének (La forza della Ragione – Az értelem ereje) munkálatai közben szembesült betegségének kiújulásával, úgy döntött, hogy mintegy számvetésként, életműve összegzéseként összefoglalja mindazt, amit korunkról és a minket fenyegető veszélyekről: a képmutatásról, a tudatlanságról, a totalitarizmus és a terrorizmus cinikus kiszolgálásáról, a szürke politikusokról gondol. Vagyis elhatározta, hogy újra felkavarja a pocsolyát, amit közönségesen európai politikai és szellemi életnek nevezünk.

Az ókori görög bölcsesség szerint nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, de több jel is arra mutat, hogy a nemzetközi közösség, élén az ENSZ-szel és az EU-val mintha arra készülne, hogy megcáfolja a régi görög szólást. Noha Izrael is azt hangoztatja már régóta, hogy Arafat a béke akadálya volt, és hogy nélküle megnyílt az esély valamiféle rendezés kidolgozására, ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy ez a történet jóval többről szól, mint Arafat személyéről. Arafat szelleme, a PFSZ szelleme az, ami gátat szab a béke esélyeinek, ezért önmagában a Raísz halála, vagy akár az új palesztin választások kiírása és megtartása sem jelenthet igazi áttörést.

Halottakról vagy jót, vagy semmit. A jó ízlés és a Biblia is tiltja, hogy az ember örömtáncot lejtsen még abban az esetben is, ha ellensége halt meg. Az ujjongás és a képmutató könnyek, vagy a hamis képet sugalló dicshimnuszok között azért elég széles sáv húzódik. A nyugati sajtó és az értelmiség jelentős része azonban éppúgy könnyeket ejt Arafatért, miként Lady Dianáért tette, ahogy a National Review kolumnistája találóan megjegyzi. Ezt a tiszteletet nem érdemelte ki tőlük sem Reagan, sem Rabin, de még Anna Lindh svéd külügyminiszter asszony sem, nem beszélve az Arafat által elrendelt merényletek áldozatairól, akiket a BBC tudósítója, Barbara Plett egyszer sem siratott meg, nem úgy, mint minap a palesztin vezetőt. 

Zéró toleranciát hirdetett egy iszlamista terrorszervezet Hollandia ellen. A keddi hadüzenetet válasznak szánták a mecsetek és egy muzulmán iskola elleni támadásokra. A magát at-Tauhid al-Iszlaminak nevező szervezet esküszik, hogy drágán megfizet a holland kormánynak és népnek, és felszólítja a kormányt, hogy állítsák le a televíziós csatornák muzulmánellenes programjait, valamint hogy kérjenek bocsánatot.

Felejtés és emlékezet, múlt és jelen, múlt és jövő harcol elkeseredetten Szántó T. Gábor a holokauszt hatvanadik évfordulójára megjelent novelláskötetében, a Lágermikulásban. A kerek évforduló szembenézésre kényszerít a hatvan évvel ezelőtt és az azóta történtekkel, a kommunizmusban elfoglalt helyünkkel. A túlélőknek és leszármazottjaiknak ez a szembenézés még a kényszernél is több: egy új élet kezdetének feltétele. A kötet felütése, az első novella rögtön szembesít bennünket a kérdéssel és az egyik lehetséges válasszal – amely azonban nem hoz megnyugvást, csak újabb kérdéseket vet fel. A Szétszóratás címében a diaszpórára, de ugyanakkor a személyiség és identitás szétszóratására is utal. A kilencvenes évek második felében játszódó történet főhőse igyekszik eltávolodni zsidóságától, de hiába. Amerikában tanuló fia visszatér a valláshoz, és egy haszid közösséghez csatlakozik. A probléma tehát adott: nem lehet menekülni a kérdés és a válasz elől, valamilyen módon – a zsidóság felvállalásával, vagy éppen a vele való teljes szakítással –, de tudatosan végig kell menni az úton.

Múlt héten vette kezdetét az az ünnep, amit a földön a legtöbben  ünnepelnek. A ramadán (törökül: ramazán) az elkövetkező hónapban nemcsak a Közel-Keleten vagy Afrikában, a Kaukázusban, Dél-kelet-Ázsiában, de Amerikában és Nyugat-Európában is meghatározza közel egymilliárd muzulmán hívő életét. Az ünnep látszólag sokban emlékeztet a kereszténység és a zsidó vallás egyes ünnepeire, ám a hasonlóságok mellett legalább annyi lényeges ponton találunk különbségeket is.

A terrorizmus-szakértők és a titkosszolgálatok gyakran figyelmeztetnek arra, hogy az iszlamista terrorszervezetek tömegpusztító fegyverekhez juthatnak, s azokkal fenyegethetik az Egyesült Államokat és Európát. Arra viszont soha nem figyelmeztetnek – hiszen ép ésszel aligha lehet rá felkészülni –, hogy milyen újabb és újabb terrorista cselekményeket képesek kitalálni. Ki gondolt volna arra – bármennyire is tisztában vagyunk a terroristák embertelenségével –, hogy vannak magukat embereknek nevező lények, akik képesek gyerekeket hidegvérrel éheztetni, szomjaztatni, megkínozni és hátba lőni? Fájdalmas kimondani, de a beszlani szörnyűségek ismeretében az Irakban újonnan alkalmazott stratégia, a túszszedések és filmre vett lefejezések kegyetlensége nem meglepő. Így van ez akkor is, ha időnként a terroristák – titkos alkuk vagy dörzsölt propagandaszempontok alapján – némely túszukat szabadon engedik.

A világban népirtás zajlik, immár évek óta, de most ért a zenitjére. Nem, nem a számtalan fórumon elítélt és nem létező izraeli tömegmészárlásokról – terroristafészkek lerombolásáról, terroristák megöléséről – van szó, hanem a dzsanzsavíd milíciák által elkövetett rémtettekről. Azaz a szudáni keresztény, animista és most már muzulmán feketék elleni ház- és falurombolásokról, nők elleni erőszakról, emberek megkínzásáról, elevenen megégetéséről, tömeges legyilkolásáról. Vagyis a szudáni tömegmészárlásról, etnikai tisztogatásról, genocídiumról.

Ariel Saron izraeli miniszterelnök önmagához hűen most is egy váratlan manőverrel lepte meg a világot, főleg Franciaországot. Saron már katonaként is meghökkentő húzásaival vált ismertté, és politikusi pályafutása azt mutatja, hogy a diplomáciában is hadi stratégiát követ. És mint katonaember nem mentes a szókimondástól sem, ami a kifinomult – és persze a katonaéletet általában nem ismerő – európai kollégáit gyakran meghökkenti. A francia politikusokat most Saronnak az a beszéde háborította fel, amelyben a világ zsidóságát, de főleg a franciákat alijázásra szólítja fel. Azért pont a franciaországi zsidóságot, mert a zsidó közösség állandó fenyegetettségnek van kitéve, leggyakrabban a tízszázaléknyi muzulmán lakosság részéről. Párizs felháborodása részben jogos, részben nem, zavara viszont tökéletesen érthető. Saron a rossz hír hozójának bizonyult, és még az a szerencséje, hogy nem a régmúltban élt, amikor a rossz hír hozóját lenyakazták.

A hágai Nemzetközi Bíróságnak több hónapos vívódás után sikerült meghoznia egy újabb, a palesztin és ezen keresztül a nemzetközi terrorizmust is támogató döntést az izraeli védelmi kerítés állítólagos jogtalan voltáról. A döntés üzenete: lehet folytatni az öldöklést, az ez ellen tett óvintézkedéseket a nemes testület bármikor kész elítélni, nem is csoda, hogy nem marad ideje olyan apróságokra, mint magának a terrorizmusnak az elítélése. A vasárnapi merénylet után – csak hogy az üzenet egyértelm?bb legyen – Kofi Annan főtitkár ízlésesen megismételte, hogy Izraelnek le kell bontania a falat. Mert mint tudjuk, Izraelnek joga van az önvédelemhez.