2016 az áttörés éve lehet a klímaváltozással kapcsolatban immáron hosszú évek óta zajló tudományos és politikai csatározásokban. Egyes szervezetek már a nyolcvanas évektől adtak ki állásfoglalásokat az átlaghőmérséklet növekedéséről, továbbá arról, hogy ezt a környezetszennyezés okozza. Mindezidáig azonban a közvélemény figyelmét kevéssé tudták megragadni a felmelegedéssel szembeni küzdelemre felhívó jelszavak vagy a már a kilencvenes évektől megszülető nemzetközi egyezmények (ENSZ-egyezmény 1992-ben, Kyoto-i jegyzőkönyv 1997-ben, stb.). Alig néhány évvel ezelőtt még nagy visszhangot váltottak ki – a már sokszor akkortájt is „magányos harcosnak” titulált – klímaszkeptikus tudósok is, akik sok esetben még a hőmérséklet növekedésének tényét is vitatták.
Azt követően azonban, hogy 2015 hivatalosan is „minden idők legmelegebb évének” bizonyult, számos olyan esemény történt, amely a tudományos és politikai folyamatokban is döntő változásokat eredményezhet. 2016 márciusában James Hansen, a NASA korábbi munkatársa, a klímaaktivizmus immár hetvenöt éves atyja többedmagával publikált egy új tanulmányt, amelyben a klímaváltozás ijesztő forgatókönyvével sokkolták a nemzetközi közvéleményt. Hansenék az eddiginél nagyobb léptékű vízszintemelkedésről és súlyosabb természeti katasztrófákról írnak. Júliusban aztán már maga a NASA állt elő egy adatsorral, amely szerint a hőmérsékletmérések kezdete óta most először hét egymást követő hónap is rekordmeleget hozott. Az adatsor alapján számos szakértő azt állította: ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak, az akár az emberiség kihalását is jelentheti a tápláléklánc összeomlása miatt. A NASA nyilatkozatát követően a Német Meteorológiai Szolgálat jelentette be szeptemberben, hogy a németországi hőmérsékletadatok egyértelműen arra mutatnak rá, hogy egy klímaváltozás kellős közepén vagyunk.
Párizs után: harc az időjárással?
A főáramú tudományos jelentések mellett politikailag is jelentős előrelépések történtek. Ezek közül is messze kiemelkedik a Párizsi Egyezmény, amelyet összesen 195 állam írt alá. A klímavédelemről szóló egyezményt szeptemberben az USA és Kína is ratifikálta, október 5-én pedig az Európai Unió következett (Magyarország azok közé a kivételek közé tartozik, akik már nemzeti szinten is ratifikálták az egyezséget). Az egyezmény jelentőségét aligha lehet alábecsülni, és valószínűleg igaza volt – egyebek mellett – Francoise Hollande francia miniszterelnöknek is akkor, amikor úgy nyilatkozott: a megállapodás elfogadása óriási jelentőséggel bírhat az emberiség számára. Kérdés csak, hogy milyen értelemben?
Az ENSZ égisze alatt összehozott konvenció célja, hogy az úgynevezett ipari korszak előtti átlaghőmérséklethez képest 1,5 fokos sávban tartsák a Föld atmoszférájának hőmérsékletét. Ezt elsősorban az úgynevezett üvegházhatású gázok (pl. szén-dioxid) radikális visszaszorításával tervezik elérni. Ezen túlmenően pedig
a globális felmelegedéssel leginkább sújtott országoknak pénzügyi segítséget is nyújtanának, az összegek évente akár százmilliárd dollárra is rúghatnak. A célok elérése minden bizonnyal alapvető gazdaságszerkezeti változtatásokkal érhetőek el, és minden bizonnyal a globális nemzetközi politikai intézkedések jelentősége is óriási mértékben növekedhet az egyezmény által.
„Úgy látszik, hogy az időjárás isteneivel csak az ENSZ tud szót érteni” – jelentette ki kissé cinikusan lapunk megkeresésére Wolfgang Thüne. A klímaszkeptikusok első generációjához tartozó meteorológus szerint az egyezmény alapvető logikai buktatója, hogy az abban résztvevő államok egyoldalúan nyilatkoztatták ki az időjárással kapcsolatos vágyálmaikat. „De ki a másik szerződő fél, talán az időjárás?” – tette fel a kérdést a tekintélyes ZDF televízió korábbi közismert időjárásjelentője. Thüne azonban azt állítja, ez csak a kisebbik probléma, a nagyobbik az, hogy a klímaváltozással kapcsolatosan valójában a mai napig akadnak tudományos kérdőjelek.
„Ez az egész egy vallás”
2016. 10. 14. (XX/41)
