Szerb zászlót lenget egy fiatalember a jugoszláv parlament előtt. Győzelmi mámor után
a puszta valóság Fotó: Reuters
– A Nyugat gazdasági embargóval operált a balkáni viszályok kezelésében.
Jugoszlávia ellen 1991 óta fokozatosan "osztogatta" a büntetőpontokat. Mekkora hatásfokkal
működtek a szankciók, milyen nyomokat hagynak maguk után?
– A szankciók súlyosan érintették a jugoszláv gazdaságot. A cégek nem
juthattak hozzá az új technológiákhoz, a fejlesztésekhez, így meglehetősen elavult
a gazdaság. A vállalatok nem exportálhattak, elveszítették a korábbi piacaikat,
amelyeket mások foglaltak el, s ezeket visszaszerezni már nagyon nehéz. Ma a gazdaság
teljesítménye a 90-es évek GDP-jének a 40-50 százalékát éri el, az életszínvonal
ennek megfelelően rendkívül visszaesett. A balkáni régió egésze gazdaságilag
elmaradottabb állapotban van most, mint 1950-ben volt. Az emberek nagy része munkanélküli.
– Mit old meg a szankciók eltörlése?
– Tulajdonképpen nem oldódik meg semmi az embargó feloldásával, és attól
sem, hogy új elnöke van az országnak. A hosszú távú gazdasági fejlődés szempontjából
ez csak az első, kezdeti lépés. Azzal, hogy eltörölték a tilalmakat, az egész
jugoszláv gazdaságnak hasonló átalakuláson kell elindulnia, mint ami a 90-es években
zajlott Kelet-Európában: privatizálni, külföldi tőkét bevonni, modernizálni kell.
Az a probléma, hogy a gazdaság jelentős része annyira rossz állapotban van, hogy
gyakorlatilag nincs mit privatizálni, szinte nincsenek gyárak.
– Ebben a tízéves háború, vagy az embargópolitika a ludas?
– A kettő együttes hatásáról van szó, hozzá kell még adni a NATO-bombázást
is, de alapvetően az embargó a felelős a szituációért.
– Az unió és a Világbank is felajánlotta az anyagi segítséget. Vajon
mennyire lesz fogadókészség a jugoszlávok körében a nyugati tőke iránt, hiszen nem
olyan régen volt a NATO-bombázás, amit ők a Nyugat agressziójának tartanak?
– Ez valóban kérdés, de a dolgok ott dőlnek el, hogy mikorra épül ki
Jugoszláviában a politikai stabilitás és hitelesség. Addig ugyanis a multinacionális
tőke nem fog kockázatot vállalni – kivéve az infrastrukturális beruházókat. Addig
csak segélyekre számíthatnak. Vojiszlav Kostunica már jelezte, hogy nem fog a Nyugat
ölébe borulni: Koszovó és Montenegró Jugoszlávia része marad. Annyi bizonyos, hogy
kiépülnek a demokrácia alapintézményei, de kérdés, hogy ez önmagában elegendő
lesz-e ahhoz, hogy a magántőke is beruházzon Jugoszláviába. Horvátországnak sem
sikerült túlságosan jó kapcsolatokat kiépítenie az EU-val és az USA-val, és nem láthattunk
jelentős beruházásokat. Ez egy hosszadalmas, nehéz folyamat lesz. Nagy kérdés az is,
mi lesz Milosevics szerepe a politikában.
– A forradalmat követő első munkanapon a brüsszeli kiadású amerikai The
Wall Street Journal Europe kissé ünneprontó cikket jelentetett meg. Azt ajánlotta a
Nyugat figyelmébe, hogy Jugoszlávia irányába ne a bibliai atyaként viszonyuljon, aki
minden jóval ellátta a tékozló fiút, miután hazatért, mondván: még nem tudhatjuk,
mit tanult a kalandból. Majd hozzátette: Szerbia idült nacionalista rendellenességben
szenved, s az új elnök sem kevésbé nacionalista, mint Milosevics. Ugyanebben az időben
pedig a ljubljanai Delo száma a Hitler utáni Németországgal példálózott, ahol a
Marshall-segély feltétele a bűnös tettek vállalása volt. Mi lehet az üzenete
ezeknek a cikkeknek?
– Ezek az üzenetek nem újak. Mottójuk: "Csak óvatosan a Balkánnal."
Hasonlókra számítottam, hogy amikor vége lesz Milosevics rendszerének, egyértelműen
napvilágra jön: a Nyugat valójában nem akarja felépíteni a régiót, sem nagy pénzeket
invesztálni. Ezek az újságcikkek ennek a szándéknak az első megközelítései. Az EU
döntéshozói másokkal mondatják ezt ki. Amikor a bombázás volt, a bolgároknak és
az albánoknak is megígérték, hogy óriási támogatást fognak kapni, sőt
Marshall-segélyt is emlegetett a francia elnök és a német kancellár, de ahogy csökkent
a feszültség, az ígéretek szertefoszlottak. Nincsen igazából politikai és gazdasági
érdekeltség Jugoszláviával kapcsolatban.
– Akkor mi a Nyugat érdeke?
– Arra fognak törekedni, hogy ne legyen nyílt konfliktus a térségben, amely sértené
az EU politikai, katonai érdekeit. Úgy tűnik, ha nincs nyílt konfliktus, nincsen elkötelezettség
sem. Nincsen szüksége Európának egy szegény térségre, amikor saját versenyképességének
a növelésével van elfoglalva, versenyben akar maradni az USA-val, és meg akarja őrizni
az euró stabilitását.
– A horvátok sem túl lelkesek a jugoszláviai események láttán. Felújultak
a félelmeik, miszerint a Nyugat vissza akarja őket szorítani a Balkánra, egy újabb délszláv
államalakulatba kényszerítve bele országukat. Carl Bildt, a nemzetközi közösség
boszniai főmegbízottja el is mondta, szerinte ehhez az első lépés egy vámunió
lenne, majd más területekre is kiszélesítenék az együttműködést. Bildt szerint
Belgrád lehetne az új délszláv régió központja. Jogos tehát a horvátok félelme?
– Hasonló történik most, mint a 90-es években Kelet-Európában. Akkor azt
mondták a nyugatiak, hogy legyen egy regionális integráció, ami ma a visegrádi négyek
és a CEFTA formájában működik, mondván, az új demokráciák először tanulják meg
egymás között az együttműködést, és úgy készüljenek fel a csatlakozásra.
Ugyanakkor ezzel kellő távolságban tartja az unió magától ezeket az országokat.
Most hasonló a stratégia a délkelet-európai régióval is. Létrejöttek a
demokratikus államok, tessék, tanulják meg egymás között az együttműködést, azután
majd egyszer EU-tagok lesznek. Szóval, valós lehet a horvátok félelme, hiszen Zoran
Djindjics, a Szerb Demokratikus Ellenzék vezetője azt nyilatkozta, hogy Horvátország
csak Jugoszláviával együtt integrálódhat az Európai Unióba. Tehát valóban egy új
balkáni társulási forma kialakulása áll a küszöbön.
2000. 10. 14. (IV/42)
