Csak kevesen csodálkozhattak azon, hogy a kínai hírügynökségek némi kárörvendéssel fogadták az USA-ból érkező, egyre aggasztóbb pénzügyi híreket. Mint ismeretes, augusztus elején az amerikai tőzsde „a tönk szélére került”, majd rövid időre újraéledt, de utána újabb zuhanásba kezdett. Mindeközben Kínában az export éppen új csúcsokat döntött. Még mielőtt a W-alakú válság kirajzolódott volna, az IMF (Nemzetközi Valutaalap) már azzal számolt, hogy 2016-ra Kína GDP-je meghaladja az Egyesült Államokét. Ez nem is annyira meglepő, hiszen Kína ma az USA legnagyobb hitelezője. De mi is zajlik pontosan Kínában? Kína éves növekedési üteme 8 százalék körüli, az ipari termelés pedig évente 15 százalékkal nő. A tőkebefektetések dollárban ma magasabbak Kínában, mint az Egyesült Államokban. Aki esetleg most szánja magát kínai körutazásra, megdöbbenve tapasztalhatja, mire volt képes az ipari fejlődés és az urbanizáció az elmúlt 30 év során. „A hatás bámulatos” – summázta az amerikai Newsweek magazin. A Credit Suisse számításai szerint ma a kínai lakosság egyharmadának a vagyona 10 ezer és 100 ezer dollár közé tehető. (Összehasonlításul: ez az arány India esetében csak 7 százalék.) Jelenleg több mint 17 millió kínai rendelkezik 100 ezer dollár fölötti vagyonnal, továbbá 800 ezer milliomos és 65 milliárdos is fellelhető a távol-keleti országban.
Közelebbről szemlélve, a nagy gazdasági fellendülés egyik jelentős motorja a városokhoz kapcsolódó ingatlankerekedelem. Ez a szegmens ugyanis több mint 25 százalékkal bővül évente. A kínai tartományokat szinte mindenhol félkész emeletes házak szegélyezik. Amikor 2008-2009-ben a nyugati bankrendszer megtorpant, a kommunista Kína vezetői arra utasították a helyi pénzintézeteket, hogy továbbra is aktívan hitelezzenek. A legnagyobb hitelfelvevők az ingatlanfejlesztők és a tartományi kormányzatok lettek. A gazdasági körülmények hatására pedig (gyengülő tőzsde, 6 százalékos infláció) a kínaiak úgy kezdték venni az ingatlanokat, mint a cukrot. Hiába volt már egy sajátjuk, vettek még egy-kettőt befektetés gyanánt. Az ingatlanárak is őket igazolták: plusz 20 százalék két év alatt. Ami pedig a hitelezési számokat illeti, 2008-ban a kínai bankhitelek az ország GDP-jének 98 százalékát tették ki. Ez az arány ma 120 százalék. Ha esetleg ez a helyzet valakinek ismerősen csengene, az nem véletlen. Ugyanis a nyugati ingatlanlufi (a későbbi „sub-prime” jelzáloghitel-válság előszobája) is hasonlóan kezdődött – leplezi le a folyamatokat a Newsweek újságírója.
És nemcsak ő. A baljóslatú kijelentéseiről híres
Nouriel Roubini professzor már nyár elején nehéz jövőt prognosztizált a „keleti óriásnak”. A kínai gazdaságnak két fő problémával kell majd szembesülnie – mondta –, a masszív, nem teljesítő hitelállománnyal, amely a bankrendszerre nehezedik, és a jelentős mennyiségű túlkapacitással, amely visszahúzza majd a gazdaságot. Az elmúlt időkben egyébként már a kínai döntéshozók és hatóságok is érzékelték az elsöprő lendületű hitelkihelyezési hullám és az ettől nem független ingatlanár-robbanás fenyegetését, ezért különféle szigorításokkal igyekeztek hűteni a gazdaságot – eddig többnyire hasztalanul. Roubini szerint Kína számára az első számú feladat lesz 2012-ben a megtakarítások és tőkebefektetések növekedésének visszafogása, és a belső fogyasztás fokozása.
2011. 08. 26. (XV/34)
