hetilap

A hét elején kormányzati diadalként jelentették be, hogy megvettük az „oroszoktól” – közelebbről a Szurgutnyeftyegaz nevű, tudvalevően Putyinhoz közel álló olajcégtől – azt a Mol-pakettet, amire oly régen fájt a „stratégiai” jelentőségű magyar vállalat foga. Hogy pontosan miért is zavarta a Mol vezetőit egy olyan társaság részesedése, amelynek még szavazati jogot sem adtak, és tulajdonhányaduk révén semmilyen módon nem befolyásolhatták az igazgatóság döntéseit, az ugyan rejtély, de engedjük meg, hogy a szimbolikus győzelmek terepén ez az akvizíció a folyamatos „gazdasági szabadságharc” egyik fontos csatája volt. A kérdés csak az – de hangsúlyosan! –, vajon milyen áron kötöttünk egy ilyen „nemzetgazdasági szempontból” előnyösnek mondott üzletet?A 21,2 százaléknyi részvénycsomagot 1,88 milliárd euróért kaptuk meg, ami durván 500 milliárd forint. Azon lehet vitatkozni, hogy ha a Szurgut néhány éves birtoklás után 34 százalékos haszonnal értékesítette a pakettet, akkor tényleg mi jártunk-e a legjobban, de nem ez a lényeg – sokkal inkább arról kellene beszélni, hogy honnan vettük elő a vételárat. A kormányzati állítás szerint az IMF-hitel még 2008-ban lehívott, de el nem költött tartalékából, ami ott pihent a Nemzeti Bankban. Ez a pénz pedig olcsón állt kézre, hiszen az IMF a piaci kamatok alatt hitelezett nekünk; a nevezett summa tehát egyrészt olcsó, másrészt nem terheli – úgymond – az államadósságot, mert egyszer már úgyis részét képezte annak a kölcsönnek, aminek a visszafizetésével az állam kalkulált. A költségvetésnek úgyszintén nem jelent plusz kiadást; mindent összevetve tehát ennél jobb boltot már nem is csinálhattunk volna. Legalábbis így szól a hivatalos kommunikáció.Ám ha alaposabban megnézzük ezeket a rendkívül kedvező szempontokat, rendre kiderül, hogy semmi sincs úgy, ahogyan Orbán Viktor és Fellegi Tamás beállítani igyekeznek. Először is vegyük az IMF-hitelt. Igaz, hogy mintegy 3,3 milliárd eurót nem használtunk fel a készenléti alapból, s ezt a tételt – bizonyos közbeiktatott tranzakciók révén – akár részvényvásárlásra is fordíthatjuk. De az természetesen nem igaz, hogy muszáj elköltenünk. Ha visszaadnánk az IMF-nek, azzal értelemszerűen csökken a tőlük kapott hitel összege, vagyis nem nő tovább az államadósság. Az 5oo milliárd forintos Mol-csomag vitán felül olyan forrást vesz igénybe, amely eleddig megtakarításnak számított; nem mellesleg még a Bajnai-kormány idejéből.Az már csak hab a tortán, hogy alig pár napja közölte Matolcsy György, mégpedig meglehetős arroganciával, miszerint a függetlenségi harc jegyében „kipateroltuk” az országból az IMF-et. Most pedig azt látjuk, hogy rátarti kormányunk az ő pénzükből mulat. Ha valóban az volna a magyar gazdaság irányítóinak legfőbb célja, hogy minél inkább függetlenedjenek ettől a csúnya nemzetközi szervezettől, akkor miért megyünk a piacra az ő tárcájukkal? És ha mégis megtesszük, legalább miért nem fogjuk be a szánkat?Mindez azonban jobbára csak a nyilvánosság félrevezetésére hivatott kommunikáció problémája, az igazi gondok nem a hamis hivatkozásokkal vannak, hanem azzal, hogy mit jelent ma Magyarországon egy mind jobban kifejlődő szociális krízis idején 500 milliárd elköltése egy olyan befektetésre, amelynek nincs közvetlen társadalmi haszna, viszont vetekszik azzal a nagyságrenddel, amit például a magánnyugdíjak államosításából csak idén felél a költségvetés. Vagy azzal az összeggel, amivel az egykulcsos adó révén a kormány csökkentette a büdzsé bevételeit, minek következtében a nagy ellátórendszerek minden területét működésképtelenné tette. Valamennyi munkavállalói csoportot megrövidítette minden érdekképviseletet arra kényszerítve, hogy sztrájkokat helyezzen kilátásba, illetve tiltakozó megmozdulásokat szervezzen. A „munkabéke” fenntartása kevésbé volt fontos a kormány számára, mint a Molban megszerezhető többségi részvénycsomag – amely azonban, a cég szabályzata szerint 10 százaléknál nagyobb szavazati arányt amúgy sem jelenthet. Ennek megváltoztatásához olyan mértékű tulajdonosi hozzájárulás kellene, amit a külföldi részvényesek aligha támogatnának, vagyis az olajcég feletti ellenőrzést a kormány semmiképp sem veheti át. Mindazok a szóvirágok, amelyeket a miniszterelnök ebben az ügyben a nemzeti büszkeség oltárára helyez, ideig-óráig ott viríthatnak a dolgok lényegét kevéssé értő publikum szeme előtt, de a netán feltámadó lelkesedést majd lehűti, ha az emberek megértik, hogy velük, az ő sovány kontójukra vélt diadalt ülni Orbán az orosz medve felett.S ha valaki azt hinné, hogy a Molban szerzett állami tulajdonrész csökkenti majd akár a benzinárat, akár az ország energiafüggőségét, az nagyon téved. A világpiaci törvényeket a „nemzeti olajvállalat” sem írja felül, és a szállítói háttér sem változik. Mindazonáltal nem az ördögtől való, hogy egy ekkora és nyilvánvalóan hasznot termelő cégben az állam részvényes legyen, akár egyre növekvő mértékben is. Kedvező gazdasági pozíciók és megfelelő anyagi tartalékok indokolhatnak egy ilyen terjeszkedést. A baj csak az, hogy jelenleg mindennek éppenséggel híján vagyunk; és nincs olyan elemző a világon, aki ma jó szívvel azt mondaná, hogy a magyar kormány legidőszerűbb feladata a Mol-részvények megszerzése volt; ha egyszer akadt felesleges 500 milliárdja, miért ne fektette volna ezekbe a papírokba?Azért nem mond ilyet senki, mert mindenki tudja, hogy a kormánynak valójában nem volt pénze – ellenkezőleg: az utóbbi időben mindenütt a világban azzal házalt a befektetői bizalom visszaszerzéséért, hogy gőzerővel dolgozik az államadósság lefaragásán. Ezt az elhatározást – annyi gazdaságpolitikai bukfenc után – a piacok úgy üdvözölték, mint ami üdvös hatást gyakorol az államháztartás egyensúlyára. A mostani Mol-tranzakció után nehéz lesz elmagyarázni, hogy csökkentés helyett a GDP 1,8 százalékának megfelelő összeggel növeltük az adósságállományt. Ugyanakkor erre a pénzügyi manőverre igazán nem lehet ráfogni, hogy javítaná a foglalkoztatottságot, netán segítene konszolidálni az egészségügyet.Félő, hogy a kormányzati büszkeséget nemsokára követi majd a hitelminősítők balítélete.