A kamara elnöke arról beszél, hogy egyrészt immár krónikus orvoshiány van, másrészt a kritikus pontokon – például bizonyos sebészeteken – az egyre kevesebb valóban kiváló specialistához az ország különböző helyein élő, megsérült emberek nem tudnak időben eljutni. Vagyis a mentőkapacitás sem képes ellensúlyozni azt a tényt, hogy egyes szakemberek nem állnak kellő számban a rászorulók rendelkezésére. Éger doktor egyszerűen azt mondja, hogy ez tudvalevően pénzkérdés, márpedig eddig is kevés pénz volt a rendszerben, ezután pedig még kevesebb lesz. Valószínű tehát, hogy nem az orvosi diagnózis, hanem a takarékossági szempontok fogják meghatározni, milyen ellátást kapjon a beteg.
Ezek az aggodalmak persze nem új keletűek. Legyünk méltányosak: sehol a világon, még a gazdag országok ellátórendszerei sem engedhetik meg maguknak az ideális kezelések, vagyis a legdrágább gyógyszerek és technikai eszközök korlátlan alkalmazását. A magyarországi helyzet azonban nem ebben a kategóriában értelmezendő; minálunk az elvárhatóan gondos, diagnosztikailag megbízható, terápiásan kielégítő egészségügyi ellátás sem szavatolt. Mint mondtuk, hosszú évek óta nem az – mert jószerével valamennyi egymást követő költségvetés forrásokat vont el az amúgy is szűkösen gazdálkodó intézményektől. Egészségpolitikusok generációi papoltak a rendszer pazarló voltáról, mintegy ezzel igazolandó az újabb és újabb elvonásokat. A pazarlás vádja persze biztosan megállta a helyét némely helyeken – ami ilyen vízfejű társadalombiztosítási rendszerben bizonyos mértékig alighanem elkerülhetetlen. A struktúra ésszerűsítése viszont mindig politikai ellenállásba ütközött. Legutóbb az ellenzékben lévő Fidesz támadott meg minden olyan kormányzati törekvést, ami racionálisabb szervezeti kereteket, gazdaságos, ugyanakkor jó színvonalat garantáló egészségbiztosítási formákat próbált volna létrehozni.
A Fidesz választási kampányában az egyik legtöbbet és leghangosabban sulykolt szlogen ez volt: „Megmentjük az egészségügyet!” Amikor ezt rogyásig ismételték, pontosan tudták, milyen invesztíciók szükségesek ahhoz, hogy az ígéretet valóra váltsák. Tudták, hogy a kórházak – tisztelet a kivételeknek – általában lerobbantak, eszközparkjuk elavult, orvosi gárdájuk megfogyatkozott, nővéreik folyamatosan hagyják el őket. Tisztában voltak vele, hogy az egészségügyet csak komoly anyagi ráfordítással lehet megmenteni – vagy helyesebben fogalmazva: a betegeket nem lehet másként megmenteni. Ennek ellenére az ellenzékben eltöltött évek alatt semmiféle értékelhető koncepciót nem dolgoztak ki, semmiféle cselekvési program nem vált ismertté. Az új kormány úgy vette át a hatalmat, hogy fogalma sem volt, miként és miből finanszírozza majd a betegellátás beígért reneszánszát.
Semmiféle elképzelése nem volt arról – és máig sincs –, hogyan vehetné elejét az orvosok immár tömeges elvándorlásának. Mert itt már régen nem arról van szó, hogy a rezidensek nagyobb fizetést követelnek (egyébként jogosan), illetve hogy a végzős egyetemisták jó része már a vizsgák után elhagyja az országot. Hanem arról, hogy a több éve a pályán lévő, tapasztalt szakorvosok veszik a sátorfájukat, hiszen az európai felvevőpiac ajánlatai méltók eddig megszerzett tudásukhoz. Szócska Miklós államtitkár ezzel szemben üres tarsollyal járja a különböző szakmai fórumokat, és valójában nem ígér semmi kézzelfogható változást, legfeljebb olyasmit, hogy a hamburgeradóból befolyt pénzeket majd megkapja a tárca, és abból tömködi a lyukakat.
Eközben pedig a jövő évi költségvetés tervezetének nagy vesztese ismét a „nemzeti erőforrás” egészségügyi alágazata; büdzséje jelentősen csökken, és így még csak nem is lassíthatja a drámaian rossz folyamatokat. Tegyük hozzá: az Országos Egészségügyi Pénztár mind a mai napig pazarol – legalábbis abban az értelemben feltétlenül, hogy támogatásainak tetemes része nem azt segíti elő, hogy a beteg gyógyultan térhessen vissza a munkájához. Korszerűtlen technikák a modernebb berendezésekkel azonos mértékű hozzájárulást kapnak, némely gyógyászati eszközök pedig csak akkor jogosultak dotációra, amikor a beteg állapotán már nem javíthatnak. Természetesen az ekként kidobott anyagiak megfogása sem üdvözítené az egészségügyet. De azon mégiscsak el kellene gondolkodni, hogy a látszólagos spórolás végeredményben drágább, mint a mégoly költséges, de hatékony kezelés. Manapság, amikor a politikai propaganda a rokkantak „reorganizációját” szorgalmazza, talán érdemes volna megvizsgálni, közülük hányan maradhattak volna munkaképesek, ha annak idején megkapják a lehetséges és szükséges orvosi ellátást. A rendszer minden bizonnyal ma is termeli azokat a betegeket, akiket olcsóbb tünetileg így-úgy ellátni, mint valóban „kikezelni” a bajaikból.
De nem kerülnek nyilvánosságra – még szakmai fórumokra sem – olyan kormányzati felmérések, amelyek lelkiismeretesen kimutatnák az ellátórendszer forrásigényét, legalábbis tekintettel a betegek egyenlő gyógyulási esélyeinek garantálására és a kezelés elvárható gondosságára. Az ilyen komoly kutatások ugyanis veszélyesek volnának: bizonyítaná, hogy az állam ma sem teljesíti alapvető kötelezettségét polgárai egészségének megőrzésére. Nyilvánvalóvá válna továbbá, hogy a kormánypárt ellenzéki korában csupán a száját jártatta – most pedig már azt sem, minthogy a be nem váltott ígéretekről minden további nélkül megfeledkezik.
2011. 08. 05. (XV/31)
