A hatalmi struktúra – mindenekelőtt a pártban – úgy épült ki, hogy valamennyi pozícióra a piramis csúcsán álló vezető jelöl, és egyben dönt is a káderek kinevezéséről. A leváltások hasonlóképp az ő kompetenciájába tartoznak, vagyis szándéka ellenére, avagy attól függetlenül senki nem tölthet be semmilyen érdemi hivatalt. Ez a rend eleve garantálja a kormánypárti mamelukszervezet létrejöttét és fennmaradását. Orbán mindenható a személyzeti politikában, mindenki neki tartozik hűséggel, és az esetleges lázadóknak vagy azoknak, akik bármilyen kérdésben szembefordulnak vele esélyük sincs egzisztenciájuk megvédésére. A kormányfő által már korábban szorgalmazott „centrális erőtér” elsőbben is magában a Fideszben jött létre, és csak azután plántálták át az országos politikába.
De bármilyen mélyen ivódott is bele ez a vazalluskultúra „a jobboldal vezető erejének” politikai természetébe, nem ad magyarázatot arra, hogy a Fidesz és a kormány legfelső vezető körének tagjai – a képviselőkről nem is beszélve – egy ponton túl miért fogadják el feltétlen alávetettségüket. Magyarán: azon a ponton túl, amihez most, de már az utóbbi hetekben is kétséget kizáróan elérkeztünk. Az Orbán-kormány gazdaság- és társadalompolitikája ugyanis megbukott – teljesen függetlenül attól, hogy ezt a tényt beismerik-e. Nyilvánvaló, hogy a legutóbbi „országvédelmi” terv kínkeservben fogant, kétségbeesett utánlövés; miután a kurzust valamennyi eddigi lépése csak továbbvitte a csőd felé vezető úton, a maga előidézte krízis beismerése és józan korrekciója helyett további álmegoldásokkal próbálta leplezni, hogy képtelen a helyzet kézben tartására.
A rögzített devizaárfolyamon való végtörlesztés ötlete, illetve törvénybe foglalásának módja talán minden másnál beszédesebben mutatja a folyamatos, koncepciótlan kapkodás dermesztő jeleit. Alig néhány nap alatt retiráltak a kezdetben nagy hangon előadott, felelőtlen „megoldásból” – mert kénytelenek voltak belátni, hogy az eredeti elképzelés bedöntötte volna a bankrendszert, amit ugyan maga Orbán hangzatosan szapul, és szüntelenül le akar győzni, de persze pontosan tudja, hogy a pénzpiac tönkretétele egyben az ország tönkretétele is. A kormányzati kommunikáció képtelen marhaságokkal tömi ugyan a közvéleményt, miniszterek és államtitkárok alázzák le magukat szégyenletes közgazdasági blöffök készséges terjesztésével, de mindezzel már nem lehet elfedni, hogy a végtörlesztés alkalmatlan és igazságtalan eszköz; nem menti meg azokat, akik valóban rászorulnának a segítségre, viszont rosszabb kondíciókat teremt számukra a jövőben. Ennek a meggondolatlan és ártalmas törvénynek tehát mindenekelőtt épp azokat kellene ráébresztenie önnön politikai „vircsaftjuk” tarthatatlanságára, akik parlamenti szavazataikkal fenntartják azt. Kivált a belső körbe tartozók dolga volna, hogy levonják az elkerülhetetlen konzekvenciát: ez nem mehet így tovább. A jövő évi költségvetésről már most tudható, hogy tarthatatlan lesz – mégpedig annak ellenére is, hogy tovább sarcolja a szegényeket és
a középosztályt; az Európában páratlan mértékű áfakulcs bevezetése pedig egyértelmű jele a gazdaságpolitika tehetetlenségének. A banki hitelezés megbénítása következtében a hazai vállalkozások versenyképtelenek, a növekedés lefagy, a munkahelyteremtés lehetetlenné válik.
Magyarország tehát lényegében csődállapotba került. Az idei többszázmilliárdos maradékképzést előíró kormányrendelet, meg a jövő évi forráskivonások teljesíthetetlenné teszik az állam közfeladatainak ellátását; a központi szolgáltatások csakúgy leállnak, mint az önkormányzatiak, hiszen még a normatívák kifizetésére sem futja majd. Orbán álságos propagandája az egészségügy, az adórendszer és a felsőoktatás halaszthatatlan átalakításáról valójában a finanszírozási válság eufemisztikus átkeresztelése – és ne higgyük el, hogy ezt a válságot az uniós eurómizéria számlájára kell írnunk. Ide másfél év voluntarista, irreális gazdasági intézkedéssorozata, a „nem megszokott” magyar út vezetett.
Mármost tehát az a kérdés, hogy mindazok, akik a jobb híján jobboldalnak nevezett populista hatalmi szerkezet személyi pilléreiként fungálnak, mikor veszik maguknak a bátorságot, hogy csakugyan megkíséreljék menteni a még netán menthetőt? Mikor szánják el magukat a politikai ámokfutás megállítására? Mikor fogják fel, hogy inkább előbb, mint utóbb őket is maga alá temeti az összeomlás? Éppen nekik kell a legjobban tudniuk, hogy meglepően rövid idő alatt hová juttatták az országot – következésképp nemcsak illene, de kötelességük is volna tenni valamit valódi megmentése érdekében.
Meglehet, ez az okfejtés naiv. Hiszen a kétharmados parlamenti többség birtokában az adott pártgarnitúra megtapasztalta a korlátlan lehetőségeket, és alighanem elhitte, hogy mindent megengedhet magának. Szavazógépezete aggálytalanul ledarálja az ellenzéket, a társadalmi érdekképviseletekkel nem tárgyal, a jogállam intézményeit formálissá silányítja, illetve saját emberei kezére játssza. Ám mindez veszélyes illúziókat táplál a hatalmon lévőkben. Ha volt is valaha némi felelősségérzetük, most felmentik magukat alóla – ahelyett, hogy párját ritkító erejük éppenséggel erősítené azt.
A Fidesz vezető elitje mintha nem gondolna azzal, hogy a kegyelmi állapot nem tart örökké. Már most jól látható, működésük „eredményeként” hogyan nő az elkeseredettség az országban. Ezzel a katasztrófapolitikával akarnak bevonulni a történelembe? Ideje észbe kapniuk.
2011. 09. 23. (XV/38)
