Ezt most a WikiLeaks által kiszivárogtatott, egykori követségi táviratból tudhattuk meg; April H. Foley amerikai nagykövet tájékoztatta külügyminisztériumát Orbánnak azokról a zárt körben elhangzott kijelentéseiről, amelyek annak idején hozzá is eljutottak. Nem kétséges, a Fidesz első számú, kormányra készülő vezetője különböző találkozókon éppen azért informált diplomatákat és gazdasági vezetőket populista ígéreteinek komolytalanságáról, mert tisztában volt vele, hogy szavai hamarost bekerülnek a követségi jelentésekbe. És szerette volna megnyugtatni a Nyugatot afelől, hogy hatalomra kerülése esetén kész végrehajtani ugyanazokat a szükséges reformokat, amelyekért a Gyurcsány-kormányt folyamatosan kárhoztatja. Orbánnak akkor még esze ágában sem volt szabadságharcot hirdetni Brüsszel, az IMF és a nemzetközi tőzsdecápák ellen; akkor még kereste az Európai Unió és Amerika támogatását, és nem féltette tőlük az ország szuverenitását. 2006-ban Orbán Viktor szalonképes akart lenni a világ számára, olyan ígéretes államférfi, akivel mind politikai, mind gazdasági téren együtt lehet működni.
De egyvalamit már akkor sem értett meg abból a világból, amelynek részeként képzelte el a jövőjét. Tudniillik nem látta át, hogy az a nyílt cinizmus, amellyel bevallja, hogy a kampányban feltett szándékkal félrevezeti a szavazókat, a legkevésbé sem tünteti fel jó színben azok előtt, akiket erről értesít. Mert ugyan még a demokráciákban is többé-kevésbé bocsánatos bűnnek tekintik a választási ígéretek „elszabadulását”, illetve azt, ha a győztesek utóbb nem képesek korábbi vállalásaikból mindent betartani. De a közvélemény – és a politikai szereplők – legalábbis abból a feltételezésből indul ki, hogy a kampányban megfogalmazott tervekből nem azért nem lesz semmi, mert a kormányra kerültek eleve nem is akarják valóra váltani azokat, hanem azért, mert a változó körülmények felülírják a számításaikat. Meglehet, van ebben valami hipokrízis. Vagy valami naiv hinni akarás abban, hogy a politika mégsem velejéig erkölcstelen. Mindenesetre a nyugati világ közvéleménye és establishmentje nem tolerálja, hogy a hatalom megszerzése érdekében bárki minden gátlástól mentesen, vállaltan hamis retorikával alaptalan várakozásokat keltsen abban a közösségben, amelynek vezetésére készül.
Amikor tehát Orbán Viktor a diplomáciai testületek egyes tagjainak lényegében arra hívta fel a figyelmét, hogy a kampányban célirányosan hazudik, akkor feltehetően nem számolt a következményekkel. Természetesen nem azzal, hogy kijelentései egyszer majd nyilvánosságra kerülhetnek, hiszen ettől a WikiLeaks-korszak előtt nem kellett tartania; a külföldi külügyesek diszkréciójában méltán bízhatott. Azt nem gondolta meg, hogy politikusi személyiségének megítéléséhez épp az általa inspirált diplomáciai jelentésekből világszerte fontos adalékokat kaptak az elemzők – és véleményük aligha volt hízelgő. Nem véletlen, hogy diplomáciai körökben soha nem titkolták, Orbán eszköztára és stílusa jobbára visszatetszést kelt; másként fogalmazva: kiszámíthatatlan partnernek tekintik, olyan politikusnak, akinek „megoldásai” – finoman szólva – eltérnek a bevett normáktól.
A hazai közvélemény azonban még nem mérte fel a WikiLeaks jóvoltából előkerült táviratok igazi jelentőségét. A jelek arra vallanak, hogy a kormányzati kommunikáció sem, vagy legalábbis megpróbálja bagatellizálni az ügyet. Szíjjártó Péter a lehető legostobább módon reagált, amikor mintegy kutyafuttában, odavetve azt mondta: „Az amerikai szórakoztatóipar napról napra megjelenő, újabb és újabb fejezeteiről van szó”, majd ezt még azzal tódította, hogy „az ilyen esetek csak arra jók, hogy az amerikai diplomáciát abszurd és komolytalan színben tüntessék fel”. Persze, legyünk méltányosak, nem mindennapi feladat egy szóvivőnek, hogy ekkora blamázst valamiképp kommentáljon. De a kétségbeesett primitívségnek is vannak határai. Hogyan lehet egy nagyköveti táviratot a szórakoztatóipar termékének minősíteni? Hogyan lehet az amerikai diplomáciát leszólni, kivált abból az alkalomból, hogy egy nagykövet pontosan tájékoztatta a State Departmentet a Fidesz elnökének eléggé el nem ítélhető kijelentéseiről?
Ami azonban ennél lényegesebb: a miniszterelnök személyes szócsöve nem cáfolta az ominózus követi jelentés tartalmát. Senkit nem vádolt meg azzal, hogy meghamisította Orbán Viktor egykori mondatait. Kétségbeejtően mellébeszélt, de nem tagadott. És ami igazán érdekes: hogy maga az érintett, vagyis a kormányfő, amikor e hét kedden, a lovasberényi kihelyezett kormányülésen született döntésekről tájékoztatta a sajtót, mintegy mellékesen kénytelen volt elismerni a 2006-ban, diplomaták előtt mondottakat. (Meglehet, attól tart, hogy egykori kijelentéseire akadhatnak bizonyítékok…) Majd legott hozzátette: fenntartja, hogy most se arra figyeljenek, amit mond, hanem arra, amit tesz.
Vagyis egy miniszterelnök saját szavaival hitelteleníti mindig oly nagy gonddal felépített retorikáját. Kínjában közli, hogy minden szövege érvénytelennek tekintendő. Hogy amit politikáról, gazdaságról, társadalomról beszél, az egyszerűen nem igaz, jobb esetben érdektelen. Ez már önmagában is képtelenség: egy kormányfő nem mondhat le a szavahihetőségéről. Ráadásul Orbán úgy tesz, mintha nem tudná, hogy a politikus szava is tett. Hiszen a kiejtett szó nem marad következmények nélkül.
Vajon mivel nyerte el Orbán Viktor 2010-ben a kétharmados parlamenti többséget, ha nem a szavaival? Ellenzéki évei alatt szükségképp nem a tetteivel, hanem kizárólag a kormányzás radikális bírálatával politizált. Akik őrá szavaztak, csak a szavaira figyelhettek. Azokra a szavakra, amelyeket akkor még zárt körben, most pedig már nyilvánosan is megtagad.
Tehát beismeri, hogy csalárd módon szerezte meg a hatalmat.
2011. 09. 09. (XV/36)
