Legemlékezetesebb verbális akciója eredményeként – amikor Szijjártó Péterrel együtt volt szíves Magyarország helyzetét a görög vircsafthoz hasonlítani – jócskán a mélybe rántotta a forintot; szerencsésebb esetekben csak azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy még Matolcsy Györgynél is vadabbakat sikerült mondania a kormány gazdaságpolitikájának elsöprő sikeréről. Most történetesen úgy érezte, arról kell megnyugtatnia a közvéleményt, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére sem mi hívtuk Budapestre az egyszer már oly diadalmasan kiebrudalt IMF-et, hanem éppenséggel a nemzetközi szervezet erőltette ránk magát; a kabinet pedig nem akarta, hogy bunkósággal legyen vádolható, hát adott nekik egy időpontot, ha már annyira forszírozták.
Kósa erőfeszítése egyebek között azért is érthetetlen, mert tudvalévő, hogy a Nemzetközi Valutaalap ezúttal csupán úgynevezett technikai segítséget adott bizonyos adminisztrációs, a közigazgatással összefüggő könyvelési kérdésekben. És bár külföldi intézetek időnként megemlítik, hogy Magyarországnak a befektetői bizalom visszaszerzése érdekében alighanem jót tenne egy új készenléti hitelszerződés, azt még Járai Zsigmond idevágó, hasonló megjegyzéseinek hatására sem állította senki, hogy az IMF szakértői ezúttal erről tárgyalnának. A Fidesz alelnöke tehát épp azzal keveri gyanúba saját kormányát, hogy átlátszó módon tagadja azt, amit egyelőre az elemzők sem valószínűsítenek.
És sajnos ennél még tovább is megy. Nem átallja azt mondani az IMF magyarországi képviselőjéről, hogy egyáltalán nem látja át az itteni helyzetet, nincs tisztában a gazdaság állapotával. Ebben a minősítésben pedig nem az a legkínosabb, hogy diplomáciai értelemben elfogadhatatlan, hanem az, hogy Irina Ivascsenko méltán megbecsült szakember, aki éppenséggel évek óta résztvevője az IMF-fel folytatott tárgyalásainknak, és természetesen behatóan ismeri a magyar gazdaság folyamatait. Kósának se joga, se oka nincs leszólni őt – ki tudja, miért érezte úgy, hogy megint egyszer el kell játszania a porcelánboltba tévedt elefánt szerepét. Figyelemreméltó ugyanakkor, milyen visszafogottan, milyen elegánsan reagált Ivascsenko: csupán annyit közölt nyilatkozatában, hogy az IMF technikai segítségét a szervezet minden tagországa kérheti, és térítésmentesen veheti igénybe. Szakértői most is eleget tettek kötelezettségüknek, és átadták javaslataikat az őket felkérő magyar félnek. Hogy Kósa Lajos hozzáértéséről mi a véleménye, azt Irina Ivascsenko megtartotta magának.
Kérdés tehát, milyen hasznot remélhetnek a kormány politikusai attól, hogy szabadjára engedik pártjuk alelnökének kommunikációs szenvedélyét. Mert Kósa Lajos látható élvezettel adja elő látszólag meggondolatlan eszmefuttatásait, és nem kevésbé kedvtelve sérteget olyanokat, akiknek az ország érdekében inkább a jóindulatát volna érdemes megszereznie. Ha a képviselő úr önjáró akcionista, akkor igazán ideje leállítani, és retorikai ambícióit gyengéd határozottsággal más területekre terelni – már ha találni terrénumot, amelyen nem elhanyagolható járulékos veszteségek nélkül megnyilvánulhat. Amennyiben viszont úgy áll a dolog, hogy Kósát éppenséggel irányítják – vagyis ő pontosan azt mondja el a maga keresetlen szavaival, amire fentebbről felbiztatják –, akkor nagy a baj igazán. Mert akkor itt az egész politikai vezetésnek elmentek otthonról; ezekkel az üzenetekkel, ezzel a stílussal csak elszánt önsorsrontók operálnak.
És fájdalom, olyankor sem jobb a helyzet, ha a Fidesz külföldön vet be gyorsreagálású egységet a kommunikációs fronton. Múlt héten az Eurasia Group nevű globális elemzőközpont elnöke a tekintélyes Financial Times hasábjain meglehetősen kemény hangon írt az orbáni hatalom természetéről, a magyar demokrácia nyilvánvaló leépítéséről. Számítani lehetett rá, hogy ezt a támadást Schöpflin Györgynek, a Fidesz által delegált uniós parlamenti képviselőnek lesz szép feladata visszaverni a lapban. Néhány napon belül meg is jelent a politológia professzorának míves válasza, amely leszögezi, hogy Ian Bremmer, a vitatott cikk írója alapjában nem értette meg a magyar politikai helyzetet. Figyeljük meg, milyen hasonlóságot mutat ez a módszer a Kósa Lajoséval. Az ellenfél nem ért a szakmájához. Ivascsenko a magyar gazdaságot nem érti, Bremmer a magyar politikát. Schöpflin persze ki is fejti, mi mindenhez nem ért a Financial szerzője. Például nincsenek helyes fogalmai az alkotmányosságról, mert ha volnának, átlátná, hogy az új magyar alaptörvény csak „a gazdaságpolitika egyetlen korlátozott területén” vette el az Alkotmánybíróság jogkörét. Tudjuk, hogy ez a korlátozott terület mégis milyen kiterjedt: tudniillik ide tartozik az egész költségvetés, valamint a teljes adópolitika – és mindennek alkotmányos vizsgálata ezentúl kizárt. Sólyom László éppen erre hivatkozva jelentette ki a minap, hogy a „rendszer nem alkotmányos”; mintha csak Bremmer véleményét erősítené, nem a nagyvonalú Schöpflinét, aki szerint a magyar alkotmányosság egyáltalán nem szenved csorbát. És persze a demokrácia sem, amely nőttön erősödik; egyetemben a jogbiztonsággal, amit a Fidesz éppenséggel kiteljesít.
A professzor végezetül figyelmeztet a szélsőjobbveszélyre, azt állítva, a kormánypárt bírálóinak is látniuk kell, hogy ettől egyedül a mai parlamenti többség képes megvédeni az országot. Schöpflin természetesen úgy járatja le magát külföldön, ahogy akarja, de mielőtt megnyilatkozik, mindannyiunk érdekében talán szentelhetne némi figyelmet például az Új Színházban történteknek is – ott ugyebár épp most véd meg bennünket a Fidesz a szélsőjobb előretörésétől.
2011. 10. 21. (XV/42)
