Ez a „teátrumilag” értelmezhetetlen ideológiai kiáltvány az intézmény működtetésére vonatkozóan nem több üres általánosságok halmazánál. És nyilvánosságra jutása óta már az is kiderült, hogy mindazoknak az alkotóknak a felsorolása, akik állítólag majdan közreműködnének az előadások létrehozatalában, nyilvánvaló blöff, hiszen az érintettek egymás után tiltakoznak hírbe hozásuk ellen.
Ez a „nyertes” pályázat tehát nem lehetett a színházat tizenkét éve igazgató Mártha István dolgozatának versenytársa. Ő a feladatát pontosan és komolyan értelmező szakemberként konkrétumokra, számokra, részletes koncepcióra épített. Aki ezzel szemben Dörner – egyébként nyíltan felvállalt – harci felhívása mellé állt, az pőre politikai döntést hozott. Az eleve ennek a szélsőjobbos duónak akarta odaadni az Új Színházat. Következésképp a pályázat elbírálásának procedúrája csak kutyakomédia volt, és hiába kapta a szavazatok többségét az eddig hivatalban lévő igazgató, a főpolgármester a szakmai vélemény ellenére élt a kinevezés egyszemélyi jogával.
Mindazonáltal a legkevésbé sem valószínű, hogy valóban Tarlós István volt az értelmi szerzője ennek a példátlan provokációnak. Mert ne legyen kétsége senkinek: az a tény, hogy Budapest színházainak egyikét ezentúl egy – meglehetős eufemizmussal – szélsőjobboldalinak nevezett szellemiség jegyében irányítják, igenis a magyar szellemi élet sérelmére elkövetett merénylet. És van akkora hordereje, hogy bízvást feltételezzük: egyedül Tarlós szándéka kevés lett volna hozzá. Legyen akármilyen képünk a főpolgármesterről, azt nem feltételezhetjük róla, hogy alig várta, hogy úgy kerüljön bele a város annaleseibe, mint az az ember, aki szálláscsinálója lett az egyszer már a történelem szemétdombjára került eszmeiségnek. Erre a dicstelen döntésre a főpolgármestert alighanem „felülről” kényszerítették; s ebben a helyzetben persze az lett volna a tisztességes magatartás, ha inkább lemond tisztéről, mintsem végrehajtja a politikai ukázt. Nem tette, sőt, szánalmas, szégyenletes és felettébb cinikus magyarázkodásba kezdett.
Nem mentség rá, hogy nemigen beszélhet másként, ha egyszer vállalta a vállalhatatlant. Most már kénytelen úgy tenni, mint aki nem érti, mi kivetnivaló van abban, hogy – úgymond – bővíti és színesíti a színházi kínálatot, hogy új hangot enged érvényesülni. Sértődöttséget mímel, amiért a „legkisebb változás” is ilyen agresszív elutasításra talál a szakma részéről, és méltatlankodva emlegeti: annak ellenére támadják őt, hogy a többi pesti teátrumban helyén hagyta a régi vezetőket. Szándékosan nem akarja felfogni, hogy itt nem egyszerűen egy más kulturális irányzat megjelenéséről van szó. Még csak nem is arról, hogy Dörner interneten mindenki számára olvasható pályázata az úgynevezett liberális métely ellen ránt kardot – itt a Csurka által a Magyar Fórum hasábjain következetesen propagált „nemzeti” gyűlölködésről beszélünk; annak dobták oda az Új Színházat.
Ezért itt nem egyszerűen egy újabb jobboldali térfoglalás tanúi vagyunk, nem azt látjuk, hogy egy újabb tribündirektor születik – vagyis már megint színházat kap valaki azok közül, akik annak idején Orbán Viktor mögött ültek a Fidesz tömeggyűlésein. Természetesen ezek az utóbbi időben szaporodó kinevezések sem támaszthatók alá szakmai teljesítményekkel, de legalább megmaradtak a hűségjutalom kategóriájában. A Dörner-Csurka páros javadalmazása azonban alapjában más minőségű politikai gesztus. Egyfajta politikai mérföldkő. Ezzel az amúgy is virulens magyar szélsőjobb, a „honvédő” ultraradikalizmus kapott felhatalmazást arra, hogy az adófizetők pénzén terjeszthesse a maga hitvallását. Az Új Színház újdonsága abban áll majd, hogy vállaltan világnézeti programot hirdet. Csakhogy egy olyan világnézetét, amely ellensége az európai demokráciának, a plurális politikai rendszernek és az egyetemes emberi jogokat védelmező államnak. Ezzel mindenki tisztában van, aki valamelyest is ismeri ennek a szellemiségnek a dokumentumait – így persze Tarlós István is. Az (vagy azok) nemkülönben, akik őt felbujtották.
Ne feledjük, hogy Dörnerék regnálását nem is oly rég a Pécsi Nemzeti Színházban már megpróbálta kikényszeríteni a felsőbb politikai akarat. A város vezetői akkor mondhatni hősiesen ellenálltak, mert átlátták, hogy Európa Kulturális Fővárosában, ahol nem mellesleg csupán egyetlen önkormányzati fenntartású színház működik, ezt a fajta kizárólagosságot nem vállalhatják. Tehát az a döbbenetes „idea” nem Tarlóstól származik, hanem a Fidesz meghatározó köreiből. Budapest főpolgármesterének az lett a balszerencséje, hogy Pécs megmenekült attól a botránytól, amit neki már nem volt ereje megakadályozni.
Az igazi kérdés persze az, hogy bárki döntötte is el az Új Színház sorsát, milyen célt követett. Szavazatszerzés a szélsőjobbról? A Fidesz akarja megtenni azt a szívességet a saját radikálisainak, hogy a liberálisnak bélyegzett színházi embereket a szélsőjobb „ellenpólusaivá” hazudva, úgy tesz, mintha kiegyenlítené a kulturális esélyeket? Ez a hamis felfogás egyre jobban dívik a „mainstream” jobboldaliak körében.
Bármi is legyen a színházfoglalás mögötti, gyökerében erkölcstelen politikai szándék, ha egyáltalán léteznek Magyarországon valódi, európai szabású konzervatívok, nem háríthatják el maguktól azt a kötelességet, hogy elébe álljanak. Mert a történelem már megmutatta, mi következik, amikor a jobboldali „fősodor” önnön szélsőségei szálláscsinálója lesz.
2011. 10. 14. (XV/41)
