Egyrészt nem veheti semmibe az interneten tiltakozók ezreit, másrészt számot kell vetnie azzal is, hogy például Sütő András drámáinak előadását jogutódai letiltották az Új Színházban, és Szakonyi Károly is megtagadta, hogy műsorra tűzzék. Azok a rendezők pedig, akikre Dörner György úgy hivatkozott a pályázatában, mint felkért munkatársaira, egymás után cáfolták. Aztán Christopf von Dohnányi, a világhírű karmester mondta le fellépéseit az Operaházban, mert nem hajlandó olyan városban dirigálni, amelyben a szélsőséges szellemiség színházat kaphat. Külföldi lapok egymás után tudósítanak a Budapesten történtekről, mégpedig meglehetősen kritikus hangon. Tehát a legkevesebb, ami elmondható, hogy a botrány egyre dagad, és természetesen nemcsak Tarlóson marad ott a bélyeg, hogy szálláscsinálója lett a magyar ultraradikálisoknak, hanem mindazokon is, akik ezt a gyalázatot még feljebbről elrendelték, avagy „csak” jóváhagyták.
Elképzelni sem lehet, hogy ezek a politikusok mire számítottak, miként kalkuláltak a következményekkel, de úgy tűnik, alapjában téves fogalmaik voltak saját mozgásterükről. Alighanem azt hitték, a „mindent megengedhetünk magunknak” mentalitása azt is lehetővé teszi, hogy a korábban, más területeken megkezdett kultúrharc jegyében most már egyenesen a szélsőjobb kedvére tegyenek, vagyis színházi szócsövet adjanak a hazai rasszizmus ismert propagandistáinak. Nem vették észbe, hogy ezzel átléptek egy határon. Hogy ezt sem az itthoni, sem a külföldi progresszióval nem nyelethetik le – és ha mégis hajthatatlanok maradnak, a tiltakozás sem fog csitulni.
Mert itt nem legitim politikai nézetek képviselői ütköznek össze. Nem arról van szó, hogy jobb- és baloldaliak szokás szerint egymástól eltérően ítélnek meg egy helyzetet. Hanem arról, hogy két olyan embert állítottak egy közpénzekből működő színház élére, akik demokratikus jogállamban ilyen lehetőséget – igen: éppen a demokrácia védelmében – nem kaphatnak. Hiszen ezek a közszereplők mind szóban, mind írásban hosszú évek óta a társadalmi kirekesztés és a gyűlölet apologétái, s miközben maguknak vindikálják a demokratikus szabadságjogokat, mindazokat megfosztanák ugyanezektől a jogoktól, akik másként gondolkodnak.
Tarlós és a felette állók ezt pontosan tudják. Mégis elképesztő farizeussággal és eltökélt cinizmussal húznak elő különböző önigazolásokat. Maga a főpolgármester nyilvánosan nehezményezi, miért nem értik a Dörner és Csurka kinevezését elutasítók, hogy itt egyszerűen az a nemes cél, miszerint „klasszikus művek klasszikus rendezésben” kerülhessenek színre. Tekintsünk el attól, hogy az ekként megfogalmazott igény mekkora szakmai szamárság: klasszikus rendezés, mint fogalom, nem létezik; klasszikus szerzőket viszont igen különféle stílus és elképzelés jegyében bőségesen játszanak a hazai teátrumok. Dörneréket azonban kétségkívül nem annak alapján ítéli meg a tisztességes közvélemény, hogy mit fognak bemutatni, hanem aszerint, amilyen „eszmeiséget” máris deklarálnak.
Mélyen jellemző a jobboldal prominenciájának álságos érvelésére az a levél is, amelyben Ókovács Szilveszter, az Operaház kormánybiztosa válaszol Hamar Zsoltnak. A kiváló karmester ugyanis óva intette Ókovácsot attól, hogy csakugyan beperelje szerződésszegés címén a fentebb már említett Christopf von Dohnányit, amiért az tiltakozásul lemondta Andrássy úti koncertjeit. Hamar a perindítást nagyon elhibázott lépésnek tartaná, és figyelmeztet várhatóan káros nemzetközi visszhangjára. Ókovács értetlenkedve felel neki, és azt írja, hogy nemcsak az Új Színházzal kapcsolatban ütközik meg Dohnányi eljárásán, de akkor is így érezne, ha azért mondta volna le fellépéseit, mert „mondjuk Sas József színházat kapott”. Ez már végképp alantas, dermesztő összehasonlítás. Sas sohasem volt szélsőséges,
a szónak semmilyen értelmében sem. A Mikroszkóp Színpadról soha senki nem hallhatott kirekesztő, rasszista hangot. Sas József tipikusan pesti kabaréját nácik ellenpontjaként beállítani minősített gazság.
Ókovács galádul csúsztat akkor is, amikor levele más helyén ekként fogalmaz: „És rettegjen-e Berlin három operaháza, hogy újnáci jelenségek miatt lemondják ottani kitűzéseiket karmesterek?” Nem, nem kell rettegniük. Tudniillik Berlinben a „náci jelenség” legfeljebb valamilyen utcai randalírozást jelent, de semmiképp sem azt, hogy a város főpolgármesterétől színházat kapnak szélsőjobboldaliak. Hogy Magyarország fővárosában megtörténhetett, az viszont olyan náci jelenség, amelyet az önkormányzat választott politikai vezetője hozott létre.
Tarlós István az elmúlt hetekben kénytelen volt szembenézni azzal, hogy ha már magára vállalta az egyszemélyi döntést, tehet ezután bármit ebben a városban, mindenképp az marad rajta, amibe az Új Színházat belevitte. Feltehetően ezért próbálja most elhárítani a felelősséget egy szánalmas nyilatkozattal, amelyben felszólítja Csurka Istvánt, „tartózkodjon a félreérthető, illetve a politikai kultúrával nem összeegyeztethető” megnyilvánulásoktól, mert ezekkel veszélyezteti Dörner kinevezését. Ne tudta volna, hogy Csurka miket fog írni a lapjában? Nem tudta, miket írt eddig? Szögezzük le: semmi olyat, ami félreérthető lett volna, és legújabb cikkei nemkülönben egyértelműek. Vajon eddig miért nem képezték akadályát annak, hogy intendánst csináljanak belőle?
Kérdés, a főpolgármester szellemi kapacitásából csupán annyira futja, hogy megpróbálja hülyének nézni a jelek szerint nála jóval tájékozottabbakat, kevésbé képlékeny világnézetűeket, vagy felfogja végre, mit művelt – illetve mit műveltek vele. Utóbbi esetben még levonhatja a megkerülhetetlen konzekvenciát. Hát még, ha ehhez is kap felülről biztatást…
2011. 11. 04. (XV/44)
