A Cargo magánosításából származó pénz akár csak egy részének szétosztását az akkori kormányzat egyszerűen azért utasította el, mert ezzel az erővel valamennyi privatizált vállalat egykori munkavállalói visszamenőleg is ugyanilyen követeléssel állhattak volna elő. Magyarán, ha a vasutasoknak engednek, akár szét is oszthatták volna az egykori állami vagyon tetemes részét, miáltal az ország azonmód csődbe jut.
Orbánék persze pontosan tudták, hogy így áll a dolog, de politikai céljaiknak nagyon is megfelelt az elégedetlenség szítása, és kivált a Gaskó István vezette Liga szakszervezeti tömörülés bujtogatása. Amikor most Orbán, immár miniszterelnökként – úgymond – következetes maradt korábbi álláspontjához, és vállalta, hogy két éven belül részletekben kifizet ötmilliárdot a Cargo-alkalmazottaknak, akkor Gaskó, a kontraktus ünnepélyes aláírása után minden csatornán elismerően nyilatkozott a kormányfő gesztusáról.
Mi tagadás, Orbán ügyesen, és a saját szempontjából a legjobbkor használta fel a lehetőséget, hogy éket verhet a szakszervezetek közé. Hiszen egyfelől égető szüksége van arra, hogy miközben a gazdasági – és következésképp a szociális – helyzet egyre romlik, ne csak különféle tiltakozó demonstrációk kísérjék a kormányzat mind göröngyösebb útját, hanem valami hálás elismerés is – és ez utóbbit a Cargo-ügy ilyetén lezárásával megvette. Ennél is fontosabb azonban a miniszterelnök számára, hogy még azelőtt sikerüljön megosztania a érdekképviseleteket, mielőtt azok akcióegységre lépnének a kormány munkavállalókat sújtó törvényei ellen. Ebben a manőverben Gaskóék fontos tényezők, mert az övék szinte az egyetlen szervezet, amelyik képes sztrájkkal megbénítani az ország vonatközlekedését – mint azt néhányszor már megmutatták Gyurcsányék alatt. Ha őket mint potenciális veszélyforrást Orbán kiiktathatja, a többiektől már sokkal kevésbé kell tartania.
Nem véletlen, hogy a Liga ezek után – mármint az ötmilliárdos megállapodást követően – készségesen leült tárgyalni a Munka Törvénykönyvének módosításáról, noha tudvalévő, hogy annak tervezete mind a dolgozók, mind a szakszervezetek Európában példátlan jogfosztását tartalmazza. A nagy konföderációk eleddig tartották magukat ahhoz, hogy ez a módosítás egészében elfogadhatatlan, és ezért alapjában újratárgyalandó. Azzal, hogy a Liga mégis hajlandó volt részletkérdésekben tárgyalni és megállapodni, felettébb ellentmondásos szituációt idézett elő. Nem meglepő, hogy a mindig is jobbra húzó Munkástanácsok követték, nehezen érthető viszont, vajon miért állt be harmadiknak az MSZOSZ. Talán megörült, hogy a korábbi úzustól eltérően most egyáltalán meghívták a kormányzat részéről, talán azt remélte, kompromisszumkészségével elérheti, hogy Matolcsyék majd nem vádolhatják terméketlen merevséggel.
Ahogy az MSZOSZ egyik elnökségi tagja utóbb mondta, a kormányzat csapdába csalta a tárgyaló elnököt, Pataki Pétert, aki csak azért írta alá a szerződést, mert megzsarolták: ha elutasítja, úgy fogadják el a törvényt, ahogy eredetileg tervezték, vagyis a szakszervezeti struktúrát lényegében felszámolják, a bizalmiak munkája ellehetetlenül, a tagdíjakat a munkáltató nem szedi be többé. A választás kényszere nyilvánvaló volt, és az MSZOSZ a puszta fennmaradása mellett döntött. Cserébe a három konföderáció aláírásáért a kormány pedig tett néhány engedményt – a távolmaradók, például az Autonómok szerint, üveggyöngyökért adták el magukat.
Tény, hogy a regnáló hatalom, miután nyilvánvaló, hogy a parlamentben akadálytalanul keresztülvihet bármit, csúnya játékot folytatott a szakszervezetekkel. A Munka Törvénykönyvének új változatát úgy készítette elő, hogy az totálisan szétverte volna az érdekképviseletet, és mindenben a munkaadók pozícióit erősítette. Orbánék tudták, hogy ezt, ha másért nem, a nemzetközi szervezetek és az Európai Unió regulája miatt kockázatos volna keresztülverni, és feltehetően eleve úgy kalkuláltak, hogy a legdurvább rendelkezések némelyikétől visszalépnek majd; de élnek a zsarolási potenciállal, és a szakszervezetek közül jó néhány a kisebb rossz elve alapján végül kénytelen lesz beadni a derekát. Így is történt.
A kérdés az, hogyan volt lehetséges megosztani a konföderációkat, illetve viselkedhettek volna-e másként is az aláírók? És persze rögtön itt a következő: mit tesznek majd ezután azok a szervezetek, amelyek kitartottak, és nem ismerik el magukra nézve a kormány diktátumát?
Igen, valamennyien dönthettek volna úgy, hogy ragaszkodnak a törvény teljes átírásához. És ha a Liga egyedül alkuszik meg a kormánnyal, magát hozza több mint kínos helyzetbe; a harcra készek pedig azt mondhatják a tagságuknak, lám, nem hódoltunk be, küzdünk értetek tovább. Ha a parlament elfogadja a „cselédtörvényt”, tüntetni és sztrájkolni fogunk a győzelemig. Nem is kétséges, hogy az Orbán-kormány ezt érdemelné.
Csak hát a szakszervezeti vezetők bizony félnek elkurjantani, hogy „Előre! Utánunk!”, mert tartanak tőle, hogy ha hátranéznek, nem fogják látni maguk mögött a tömegeket. Mert az elégedetlenség ugyan nőttön nő az országban, és „a helyzet fokozódik”, de még nem érte el a kritikus pontot – a zászlóvivők pedig érzékelik ezt a realitást.
Ám az idő nekik dolgozik. Néhány hónap múlva, a gazdasági szabadságharc szakadatlan diadalai nyomán mind katasztrofálisabbá váló állapotok között, alighanem már az alulról jövő nyomás löki majd őket az utcákra a kormány ellen.
2011. 12. 09. (XV/49)
