hetilap

Három esemény a múlt hétről. Három történet, ha úgy tetszik. Három olyan politikai döntés, amit nem lett volna szabad meghozni – mégpedig éppen azok érdekében, akik mégis meghozták ezeket a döntéseket.A belügyminiszter a Corvinus Egyetem hallgatói előtt vitát vállalt a Jobbik elnökével. Az MSZP elnökhelyettese részt vett a Baloldali Kerekasztal a Változásért (BAKA) névre keresztelt szervezet alakuló ülésén, többek között egy asztalnál a Munkáspárt delegáltjával. A Berlinale nagydíjának nyertese, Fliegauf Bence éppen sajtótájékoztatót tartott, amikor a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium fejléces szórólapokkal lepte meg a jelenlévő újságírókat, tudatva velük, hogy a Csak a szél című alkotás csupán fikció, nem pedig a magyar valóságot tükröző dokumentumfilm.Vegyük hát sorra a nem éppen felemelő „sztorikat”. Pintér Sándor egy magát konzervatív, jobbközép, kereszténydemokrata szellemiségűként definiáló kormány tagja. Vona Gábor, akivel nyilvános vitát folytatott, szélsőjobboldali ultraradikális alakulat elnöke, az egyetlen olyan parlamenti párté, amelyik emelt fővel vallja, hogy nem tekintendő a magyarországi demokrácia alkotóelemének. Nem mellesleg a Jobbikot Európa politikai fősodrában és médiájában neonáci pártként tartják számon; magyarán szólva, szalonképtelennek tekintik, hasonlatosan például a Le Pen-féle Nemzeti Fronthoz. De Franciaországban elképzelhetetlen, hogy a belügyminiszter akár egy légtérben megfordulna a rasszistának bélyegzett szélsőségesek vezetőjével, nemhogy vitát folytatna vele. Mert ott létezik az a bizonyos cordon sanitaire, az a politikai korlát, ami lezárja az átjárást jobboldal és szélsőjobb között. A konzervatív kormányok demokratikus ellenzékükkel együtt határolják el magukat a „nemzeti radikálisoktól”. Mármost kevéssé valószerű, hogy Pintér Sándor a kormányfő jóváhagyása nélkül vállalhatta el a közös fellépést Vonával; az effajta gesztus meghaladja egy miniszter hatáskörét. Hogy a miniszterelnök milyen megfontolásból járult hozzá az egyetemi polémiához, arról legfeljebb sejtéseink lehetnek, de azok mindenképp nyugtalanítóak. A politikai haszonszerzés szándéka ugyanis nyilvánvaló. Orbán Viktornak 2014-ben nagy szüksége lesz a szélsőjobb szavazóira, s alighanem azt reméli, hogy ha „finoman” jelzi feléjük a lehetséges kapcsolódási pontokat, többségüket leválaszthatja a Jobbikról. Csakhogy ez ma már irreális számítás; a gesztuspolitika legfeljebb arról győzi meg az ultrákat, hogy a gyengülő Fidesz tart tőlük. És az egyfordulós voksoláson majd feltétlenül a saját pártjukat preferálják; Vona váltig azzal biztatja őket, hogy kormányra fognak kerülni.A belügyminiszter akciója tehát egyértelműen kontraproduktív – és nem csak itthon. Nemzetközi visszhangja borítékolható, hiszen a követségi jelentések révén a külföld is gyorsan értesül az ilyesfajta, kivált a mérsékelt jobboldal számára elfogadhatatlan kokettálásról. Vagyis miközben a magyar hivatalosság újabban igencsak igyekszik világszerte megnyerő képet festeni a hazai állapotokról, és általában is kedvező színben láttatni a kurzus politikai arculatát – mégpedig nem utolsósorban az Európai Unió fennen vállalt értékrendjének fényében –, aközben abba a gyanúba keveri magát, hogy hajlandó komilfónak tekinteni egy szélsőséges pártot. Vajon megéri-e a vélt (de nem létező) belpolitikai haszon azt a kárt, amit a kormány nyugati megítélése okoz?Ugyanez a kérdés bízvást feltehető a Berlinálén történtek kapcsán is. Miféle kormányzati eljárás politikai röplapokat osztogatni egy filmfesztivál tudósítóinak, közlendő, hogy amit látnak, az nem a valóság, hanem annak művészi leképezése? Idiótának nézik a nemzetközi szaksajtót? A nagy kommunikációs elszántság, amellyel magyarázni próbálják a saját jócskán elrontott politikai bizonyítványukat, immár oda jutott, hogy sorvezetőt mellékelnek egy díjnyertes alkotáshoz? Egyáltalán: mi keresnivalója van a KIM-nek egy filmfesztiválon? Ha a magyar kormányzat ki akarta röhögtetni magát a világ előtt, hát megtalálta annak lehető legcélravezetőbb módját. Leginkább azt sikerült demonstrálnia, hogy fennhatóságának kiterjesztésében elvesztett minden mértéket.És végül emlékezzünk meg a szocialisták több mint kínos eltájolódásáról. Először is: lehetséges, hogy mielőtt a párt elnökhelyettese a politikai szövetségkötés szándékával megjelenik egy többszereplős tárgyaláson, nem deríti fel a terepet? Elképzelhető, hogy ne tudta volna, kikkel fog találkozni a Parlament Caféban? Meglepetésként érhette Balogh Andrást, hogy ott lesz a szocialisták számára vállalhatatlan Munkáspárt? Ha igen, ki a felelős a blamázsért? Vagy mondjuk megengedőbben: a politikai dilettantizmusért?És ha már az elnökhelyettes óvatlanul elmegy a találkozóra, hogyan nem veszi észre, hová keveredett? Miért nyilatkozik utóbb oly reményteljes hangon a résztvevőkkel lehetséges együttműködésről? Hol maradt az elemi ítélőképessége? A párt pedig miként hagyhatta napokig reflektálatlanul Schmuck Andor nyilatkozatát a sikeresen lezajlott egyeztetésről? Aztán a hét elejére megszületett ugyan az MSZP testületeinek elhatárolódó döntése; Mesterházy Attila végtére kinyilvánította, hogy az európai integrációt elutasító szervezetekkel nincs szövetség – még a Fidesz ellenében sem. De a kései ébredés enyhén szólva rosszat tett a szocialistáknak, mert azt a képzetet erősítette róluk, hogy politikájuknak nincs olyan határozott karaktere, amely kényes helyzetekben garantálhatná a párt biztos reflexeit.E három eset között látszólag nincs összefüggés. Valójában viszont mindegyik arra vall, hogy a magyar politika meghatározó szereplői mára – jobbára pártállástól és beosztástól szinte függetlenül – elvesztették egyrészt a józan ítélőképességüket, másrészt azokat az elvi, ideológiai és mentalitásbeli fogódzókat, amelyek alapján – csúnya szóval – identifikálhatóak lennének. Nem meglepő, hogy ekkorára nőtt az elbizonytalanodott választók tábora.