Mert igaz ugyan, hogy ennek a hadjáratnak nagyobb a hazai füstje, mint a brüsszeli lángja, de azért ne feledjük: mindazok a sarkalatos törvények és alkotmányos problémák, amelyekkel az Európai Bizottság, az Európa Tanács és nem utolsó sorban az Európai Parlament hosszú hónapok óta kiemelten foglalkozik, a legkevésbé sem véletlenül – vagy amiként a kormánypártiak panaszolják – valamiféle kettős mérce igazságtalansága folytán váltak nemzetközi vita tárgyává. A kétharmados „forradalom” nem egészen két év alatt elszántan úgy alakította át Magyarország közjogi viszonyait, hogy azok feltűnő módon nem felelnek meg többé a fejlett alkotmányos jogállamok eszményének. Ez a valódi hadüzenet Európának.
Megértéséhez pedig még csak különösebb képzettség sem szükségeltetik. Hogy valaki felmérje, hogyan szűkült az Alkotmánybíróság illetékességi köre, miként változott meg az igazságszolgáltatás irányítása, micsoda hatalom koncentrálódott a médiahatóság kezében – ahhoz bizony elég a józan ítélőképesség. Más lapra tartozik, hogy a különféle szakosított szervezetek az unió alapjogi normáihoz viszonyítva, az európai jogrendszerrel való összehasonlításban, a plurális demokrácia tradicionális értékeit számon kérve elemzik a Nemzeti Együttműködés Rendszerének korszakalkotó vívmányait. És jobbára arra a megalapozott véleményre jutnak, hogy ezek a leleményes újdonságok nem állják ki sem az elvárható szakmaiság, sem a mérvadó szellemiség próbáját. Ez utóbbi szempont pedig különösen azért fontos, mert a magyar kormányzat éppen azt akarja a legkevésbé felfogni, hogy a jogbiztonság és az alkotmányosság garanciái nem kizárólag a törvények betűjén múlnak, hanem legalább annyira azok szellemiségén. És persze egymással való kapcsolatukon, a teljes rendszeren, amelyet alkotnak.
Figyelemre méltó, hogy amikor e hét elején az Európai Parlament Emberi Jogi Szakbizottsága megkezdte a magyar jogrend akár több hónapos munkát igénylő vizsgálatát, akkor a kijelölt jelentéstevő, a portugál Rui Tavares azt mondta, hogy nemcsak az érintett jogszabályokat, hanem azok vetületeit is tárgyalják majd, „széles összefüggésben” értelmezve a helyzetet. Ennek a szándéknak azért van nagy jelentősége, mert nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a magyar kormány szokásos kibúvóit, meglehetősen átlátszó, legfeljebb formailag akceptálható „megoldásait” a bizottság aligha fogadja el. Hiába hivatkoznak például arra az igazságügyi minisztérium emberei, hogy egyes esetekben a kifogásolt törvénycikket annak rendje-módja szerint megváltoztatták, hiszen az adott kinevezési jogkört ezentúl nem a kormányfő, hanem az országgyűlés gyakorolja – mert tudvalévő, hogy az adott politikai konstellációban a kétharmados többség is a miniszterelnök intencióit hajtja végre. Vagy hiába szól „csupán” kilenc évre néhány állami kulcspozíció betöltőjének megbízatása, ha annak lejárta után is csak kétharmaddal lehet a tisztségviselőt leváltani. Ha ezeket és még jó néhány más hungarikumot górcső alá vesz az unió – és nemcsak az emberi jogok bizottsága, hanem a Velencei Bizottság és a többi testület is –, akkor fokozatosan kirajzolódnak az új magyar jogrendszernek azok a sarokpontjai, amelyek semmi másra nem valók, mint a jelenlegi kormánypárt hatalmának feltétlen fenntartására. Nem kétséges, hogy ebből az aspektusból különösen a választási törvényt veszik majd nagyítóval szemügyre; de a médiatörvény további alapos szétszálazása is hátra van még.
A magyar kormány képviselői amúgy indokoltnak tűnő méltatlankodással ismételgetik, hogy az uniónak immár nincs oka kételkedni Budapest korrekciós készségében, hiszen a kifogásolt törvények permanens tatarozás alatt állnak, a parlament pedig kész szentesíteni a javított változatokat. Csakhogy ez nem teljesen igaz. Egyrészt a kormány lényegi kérdésekben megmakacsolta magát, másrészt az uniós szervezetek némelyike csak ezután terjeszti ki vizsgálódásait további területekre. Frank Engel luxemburgi – egyébként néppárti, tehát jobboldali – képviselő fogalmazta meg igen pontosan, miért nem tágíthat Brüsszel a magyar jogrend módszeres átvilágításától. „Ha az EP nem akar félévente visszatérni a magyar ügyekre, akkor egyértelművé kell tennie a kormány számára, hogy egyszer és mindenkorra rendbe kell hoznia a vitatott jogszabályokat és gyakorlatot.”
2012. 03. 30. (XVI/13)
