És fájdalom, ezt az egyszeri manővert az EU nem tekinti strukturális eredménynek, hiszen nélküle a deficit legalább hat százalék lett volna.
Most tehát komolyra fordult a helyzet; a pénzügyi fegyelmet valóban számon kérik rajtunk, de a jó hír az, hogy annak betartatása nem valami aljas merénylet, hanem az ország saját, jól felfogott érdeke. A kérdés csak az: miért tesz úgy a kormány, mintha mégsem fogná fel? Miért csinál műbalhét jó néhány képviselője, szóvivője és maga a miniszterelnök szerte a világban – hogy
a parlamentről már ne is beszéljünk – ahelyett, hogy minden további nélkül azt mondanák, rendben van, megértettük, mi a pálya, teljesítjük az ígéreteinket. Ez sokkal megnyerőbb magatartás volna, mint az a teljességgel alaptalan sértettség, amellyel házalni kezdtek megannyi fórumon – ráadásul jobbára olyanok előtt, akik pontosan ismerik a magyar gazdaság reális számait és lehetőségeit, s ezért eleve kilátástalan lenyeletni velük a kormányzati csúsztatásokat.
Amikor Orbán Viktor például a budapesti Német Gazdasági Klub jubileumi rendezvényén előadja a kabinetje gazdasági és közjogi reformdiadalairól szóló píárlegendát, tudnia kell, hogy
a jelenlévők többsége alaposan ismeri a valóságot, hiszen munkájából fakadóan naprakészen tájékozott mindenről, ami cége üzleti paramétereit befolyásolhatja. Ezeket a szakembereket felesleges politikai lózungokkal traktálni – ők inkább konkrétumokat akartak volna hallani, egyebek között arról, vajon mikor „vezeti ki” a kormány
a válságadónak nevezett sarcokat, vagy éppenséggel mit óhajt tenni a normális üzleti tevékenységet bénító, mind burjánzóbb korrupció ellen.
Minderről azonban a kormányfő egyetlen szót sem ejtett, viszont megint nekiment az uniós adminisztrációnak, azzal vádolva, hogy törvénytelenül akarja büntetni Magyarországot a kohéziós pénzek elvonásával. Ezt a mantrát aztán Lázár Jánostól Németh Zsoltig számos kormánypárti notabilitás magáévá tette az országgyűlésben is, rálapátolva még durvább kiszólásokkal; nyilván abban a meggyőződésben, hogy az efféle bántó hang a megfelelő válasz Európa újabb agressziójára. Ezeket a verbális rohamokat még akár értelmezhetnénk úgy is, mint csupán belpolitikai használatra szánt keménykedést – a kormányzati kommunikáció azt szeretné elhitetni a hívekkel, hogy az EU minden jogalap nélkül, pusztán rosszindulatból pikkel ránk. Csakhogy ezt a meglehetősen primitív propagandát a külföld egyáltalán nem veszi be.
Ezért sürgősen fel kellene hagyni a szokásos magyar sérelmi politizálással. Egyrészt nincs semmiféle valóságalapja, másrészt pedig nem képes orvosolni sem az eddigi, sem a még ezután következő gazdasági bajokat. Vagyis nem igaz, hogy az unió törvénytelenül büntet minket: a Bizottság természetesen a kohéziós alapokról szóló jogszabály szerint jár el, amikor a túlzottdeficit-eljárás folyományaként szankciót helyez kilátásba egy tagállamával szemben. Nem is tehet mást, ha teljesíteni akarja a Szerződés őreként ráháruló felelősséget.
A magyar kormány azonban nem néz szembe a saját felelősségével. Tudniillik azzal, hogy miközben nagy megbántottságában félreveri a harangokat, folyamatosan elszabotálja azokat a lépéseket, amelyeket a költségvetési konszolidáció érdekében halaszthatatlanul meg kellene tennie. A kötelezettségszegési eljárásokra adott válaszában még mindig nem felelt meg az IMF-fel megkezdendő tárgyalások előfeltételeinek; olyan törvényi paragrafusokhoz ragaszkodik, amelyeket az unió a közösségi normák védelmében nyilvánvalóan nem fogadhat el. A bírák kényszernyugdíjazásához vagy a jegybanki függetlenség csorbításához tehát értelmetlen ragaszkodni, feltéve persze, hogy Orbán Viktor részéről valóban fennáll a megegyezés szándéka. Minél tovább húzza viszont az időt, annál nagyobb a forintárfolyam romlásának kockázata.
Mert a piacok kezdik elveszteni a türelmüket. Amit az utóbbi hetekben csak azért tanúsítottak irántunk, mert elhitték, hogy a kormány még az első negyedév végéig megállapodásra jut a Nemzetközi Valutaalappal. Kizárólag ez a bizalmi tényező javított a forinton, de már érzékelhető
a csalódottság; az elemzőházak úgy látják, hogy Orbánék taktikáznak: nem sietnek a tárgyalóasztalhoz, mintha inkább az úgynevezett török utat próbálnák járni, vagyis azt hiszik, hogy az egyezség lebegtetése is elég lesz a kedvező gazdasági fordulathoz. Legutóbb a Goldman Sachs szakértői figyelmeztettek arra, hogy ez hiú remény; és más mértékadó források nemkülönben óva intik a kormányt a húr túlfeszítésétől. Magyarország gazdasága a legsebezhetőbb a térségben, nem bírja el a kormányzati blöffök okozta újabb hitelvesztést.
Realista elemzések egyébként is recessziót jósolnak erre az évre, a kérdés csak az, mekkora lesz. Érzékelhető, hogy ebben a kritikus helyzetben a kormányzati kommunikáció tovább akarja szítani a hazai indulatokat az Európai Unióval szemben – ennek a kétségbeesett ultima ratió-nak előszele csupán a kohéziós támogatás részleges elvonása körül keltett hecckampány. Az érdemi megoldások helyett az EU-ból próbálnak bűnbakot csinálni, mintha ez lehetne a retorikai menekülőút. De nem kell vátesznek lenni ahhoz, hogy előre lássuk: az a legrosszabb politika, ha Brüsszel ellen hergelik a közvéleményt. Mert ezen a gazdaság semmit sem nyer, de szinte
mindent elveszíthet.
Mindenekelőtt az unió – minden más híresztelés ellenére is – pótolhatatlan segítőkészségét.
2012. 03. 02. (XVI/09)
