Igen, Orbán Viktor rosszul mérte fel a krízis paramétereit; sőt: mintha nem is érzékelte volna, hogy krízis van. Mondhatjuk, ez csupán olyan taktikai hiba volt, ami minden politikussal megeshet, amikor túl sokféle szempontot kénytelen egyeztetni, s nem látja világosan, melyiket kell preferálnia. Ez ugyan kevéssé meggyőző mentség, de egyébként sem igaz. Mert a kormányfő becsődölt halogató taktikája mögött voltaképp stratégiai hiba húzódik meg.
Kérdés persze, mit tekintünk egyáltalán stratégiai tényezőnek. Szerény nézetünk szerint feltétlenül ilyen például a gyakorlati politika és az értelmiség kapcsolata. A Fidesznek, és személyesen Orbánnak ez a viszony egyszerűen arra való, hogy a prominens értelmiségiek felhasználható egyedeit – s így természetesen leginkább a magukat jobboldalra soroló, úgymond konzervatív beállítottságúakat – megnyerő stallumok révén magához kösse. Ennek a vazallus-szisztémának pedig első számú parancsolata, hogy a kiválasztottak feltétlenül, következésképp elvtelenül szolgáljanak, legyenek hű propagátorai a Nemzeti Együttműködés Rendszerének – bármit jelentsen is az. Ám önálló véleményt a politikai folyamatokról ne alkossanak, s legfőképp: ne hangoztassanak. Mondjanak le az értelmiségi létformából amúgy magától értetődően fakadó egyéni meglátásaikról, kövessék kétely és kérdés nélkül az orbáni irányvonalat mind a gazdaság, mind a külpolitika, mind az ideológia vonatkozásában. Magyarán: az ideális Fidesz-értelmiségi emelt fővel önállótlan, szervilis, és minden szituációban megfelel a politikai vezetés elvárásainak.
E kevéssé szívderítő kritériumoknak a jobboldalon elkötelezettek eleddig hiánytalanul eleget tettek – mintha csak átörökítenék a mába az ötvenes-hatvanas évek hasonló igényeire adott mentális válaszokat –, a baloldali és liberális felfogásúak pedig a Fidesz számára amúgy sem számítanak. Jól látható következménye azonban ennek a politikai úzusnak, hogy az Orbán-rezsim szakpolitikai értelemben kormányzásképtelenné vált. Mert intézkedéseinek nincs független szakmai kontrollja; amit a voluntarista miniszterelnök hallani akar, azt mondják neki – sem a pártelit, sem a szűkebb tanácsadói kör nem támaszkodik semmiféle, valóban kvalifikált és szellemi integritását megőrző értelmiségi bázisra. Azok a kevesek, akik a holdudvarból mégis megpróbálnak saját hangon beszélni, egyszeriben légüres térben találják magukat.
Nem kétséges, Orbán ezt a praxist feltétlenül stratégiai megfontolásból alakította ki, és mindmostanáig szilárd meggyőződése lehetett, hogy a politikai kezelhetőség érdekében
ez így helyes. Nyilván a Schmitt-ügy egész folyamatában is úgy gondolta, a már lábához szoktatott értelmiségiektől nem kell tartania, nem kerül sor különvélemények megfogalmazására, nem lesznek renitensek, akik szembeszállnának a központi akarattal. De tévedett. Mégpedig azért, mert nem értette meg a kérlelhetetlen körülmények hatalmát. Nem fogta fel, hogy az egyetemi
és akadémiai értelmiség Schmitt Pál jóvoltából válaszút elé került: feláldozza-e a mindenképp menthetetlen köztársasági elnök oltárán – meg Orbán kedvéért – az itthoni és külföldi reputációját, vagy szakmai-erkölcsi hitelessége védelmében, tehát hosszabb távon érvényesíthető érdekei jegyében elutasítsa a politikai nyomást.
A miniszterelnöknek és meghatározó környezetének tudnia kellett volna, hogy ebben a slamasztikában a tudományos társadalom nem állhat Schmitt mögé. Tudnia kellett volna, hogy a Semmelweis Egyetem doktori tanácsa, majd szenátusa nem utolsó sorban a nemzetközi presztízsét óvta meg, amikor kimondta, amit nem lehetett nem kimondani. Egyedül Orbán hihette, hogy hatalma van felettük – mert immár képtelen felismerni a korlátait. Meglepte, amikor kénytelen volt szembenézni azzal, hogy a valódi erőviszonyokat, a helyzet realitását már a saját sajtója is pontosabban és főként hamarabb ismerte fel, mint ő. Meglepte, hogy eddig oly kezes kegyeltjei közül is akadtak lázadók, akik egyrészt ráéreztek a Schmitt-ügy kezelésének vétkes koncepciótlanságára, másrészt mérlegre tették, mit nyerhetnek feltétlen lojalitásukon. És úgy kalkuláltak, hogy csak veszíthetnek.
Orbán viszont épp ezt nem látta át a saját szempontjából. Hogy ő is veszíteni fog a maga makacsságán – meg az elhibázott értelmiségi politikáján. S talán még mindig nem akarja belátni, hogy most azért rendültek meg a hűbéri felépítmény alapjai, mert a Schmitt-válság élesen meghúzta a szolgalelkűség határait.
2012. 04. 06. (XVI/14)
