Orbán Viktor ugyanis csak látszólag tett eleget az Európai Bizottság igényeinek, ám a lényegi pontokat, jelesül az igazságszolgáltatási reform legfontosabb elemeit nem korrigálta az európai normák szerint. És azért, hogy ezt ezentúl se kelljen megtennie, az utóbbi napokban kidolgozott egy olyan érvelést, amelytől azt reméli, hogy legalább belpolitikai használatra alkalmas. Mert úgy gondolja, hogy ha sikerül az uniós adminisztrációval elhitetnie, hogy elutasító politikája itthon továbbra is erős támogatást élvez, akkor Brüsszel végtére beadja a derekát. Csakhogy ezzel olyan lapot próbál megjátszani, ami nincs a pakliban.
Ha még csak az unió vezetőin múlna a dolog, talán volna esélye az orbáni számításnak. De a meghatározó tagállamok nem engedik a renitenskedést; éppen azt nem tűrik el, ami a magyar miniszterelnök retorikájának lényege - vagyis, hogy politikai elvárásoknak nem hajlandó megfelelni. Hogyhogy? - kérdik Európában, és tegyük hozzá: Amerikában is. Ha Magyarország vállalta egy politikai közösség értékeit, akkor miért nem akar megfelelni azoknak? Ha uniós tagságának megszerzésekor elismerte a jogharmonizáció követelményét, most miért tagadja polgárainak jogát a tisztességes eljáráshoz? Miért fogadtatott el visszamenőleges hatályú törvényeket?
És ráadásul miért képzeli ez a kormány, hogy odahaza folyamatosan úszíthat az Európai Unió ellen, kétségbe vonva annak demokratikus felhatalmazását, hatáskörét és mindazt, ami az alapjogi chartából következik? Hát nem, ha azt hiszi, hogy egyszerűen negligálhatja a politikai követelmények teljesítését, alapvetően téved: Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy visszautasítsa a gazdasági konszolidációhoz szükséges IMF-hitelt, előbb-utóbb mindenképp paríroznia kell - ameddig egyáltalán megteheti. Mert eljöhet az a pillanat, amikor Orbán visszatetsző, félrevezető szónoklataiból olyannyira elege lesz mindenkinek, hogy minden további tárgyalás nélkül magára hagyják.
2012. 04. 20. (XVI/16)
