Tudták ezt a román hatóságok is, és miután enyhén szólva nem rokonszenveznek a radikális jobboldali magyar párttal - amelyet nem alaptalanul tekintenek a Fidesz kihelyezett tagozatának -, ezért úgy döntöttek, nem fogják elnézni Nyírő kultuszának egyértelműen pártos feltámasztását, és nem feledkeznek meg arról, milyen magaviseletet tanúsított az író a második világháború éveiben. Amit egyébként Magyarországon sem szabadna elhallgatni - a jobboldalon ugyanis ezt teszik. Pontosabban: igyekeznek szépíteni-magyarázni, miért sodródott a székelység regöse fokozatosan a nyilasok felé, egészen odáig, hogy a Szálasi-féle parlamenttel, annak tagjaként menekült a nyugati határra.
Nyírő nem volt fasiszta. Nacionalista volt, de hogy félreértés ne legyen, legkevésbé sem a szó pejoráló értelmében. Inkább olyan patriótának tekinthető, aki őszinte, mélyen átélt elhivatottságában nem látta a fától az erdőt; azt hitte, azok oldalán a helye, akik a végső német győzelemért harcolnak - mert ő is attól remélte Erdély végleges visszacsatolását Magyarországhoz. Súlyos történelmi tévedése azonban nem hagyott nyomot esztétikai szempontból vitatható irodalmi munkásságán. Nyírőt mindazonáltal nagy becsben tartották a nyilasok, az ő szellemi horizontja pedig túlságosan beszűkült ahhoz, hogy végtére ne váljon társutasukká.
Ez a tény nem tagadható el abban az országban, ahol az úgyszintén parlamenti képviselő Bajcsy-Zsilinszky Endrét, az antifasiszta polgári ellenállás mártírját történetesen akkor gyilkolták meg a nyilasok Sopronkőhidán, amikor nemcsak Szálasi menekülő pribékjei, hanem országgyűlésének tagjai is ott húzták meg magukat utolsó dicstelen napjaikra. És Nyírő akkor legalábbis közéjük tartozott.
2012. 06. 01. (XVI/22)
