Előzmények nélküli ország

Napjaink végeláthatatlan politikai vitáiban a szofisták utóhatása sokszor tetten érhető. Mivel a szemben álló felek érvelése nem visz közelebb az igazság felismeréséhez, amely a vita lezárásának a feltétele, a tárgyalt téma a közvélemény számára továbbra is feldolgozhatatlan marad. Ezért nem is módosul az irracionális indokok alapján kialakult előzetes meggyőződés. Ott marad, ahol az előítéletek születnek. S alapjában véve ezért nem működőképes a demokrácia. Ha viszont nem működőképes, akkor támadható; ha pedig a közgondolkodásban az előítéletesség uralkodik, akkor egyre nagyobb teret nyernek a demokrácia értékeit vitató szélsőséges ideológiák.
Így vezethető le mindaz, ami ma a magyar politikai életet jellemzi. S ebben az egész politikai elit akarva vagy akaratlan, többé vagy kevésbé tudatosan, kisebb vagy nagyobb felelősséget viselve, de hovatartozásától függetlenül részt vesz. Önmagában még az sem nyújt feltétlen biztosítékot, hogy valaki következetesen szót emel a szélsőséges megnyilvánulások ellen, ha közben ő maga sem tud kikeveredni azokból a csapdákból, amelyek a demokrácia s egyáltalán a humánus együttélés alapelveivel szemben fellépő szélsőséges eszmék társadalmi hátterét biztosítják. Arról nem is beszélve, hogy alkalomadtán olyan érvelések is elhangzanak, amelyek benzinnel akarnak tüzet oltani.
Ha tévedések, koholt vádak és történelmi gyökerű hazugságok cáfolatára vállalkozunk, akkor nem elég felháborodottan visszautasítani és éles szavakkal ítéletet hirdetni, hanem reflektálnunk kell azokra az előzményekre, amelyek lehetővé tették a kifogásolt gondolat megszületését és aktuálissá a kimondását. Mert akkor derül ki igazán, hogy mennyire szegényes és ellentmondásos eszmeiségre támaszkodik.
Azért is érdemes a szofistákat elővenni, mert ők gátlástalanul be is vallják az indítékaikat – azt, amit a mi politikusaink tagadnak, miközben a magatartásuk alig vagy egyáltalán nem különböztethető meg a szofistákétól. Nem véletlen, hogy A. Pratkanis és E. Aronson A rábeszélőgép című, a modern kommunikációs technikákat leleplezni szándékozó könyvének (Ab Ovo, Bp. 1992.) az alcíme a szofisták alapelvét idézi: „élni és visszaélni a meggyőzés mindennapos mesterségével”.
A lélek kézrekerítése

A szofisták athéni működése a periklészi kor, majd az azt követő hanyatlás idejére esik. Így ők is változó korban, válságos időkben éltek. Van, aki nem sorolja őket az ókori filozófusok közé, inkább jól kereső politikusok voltak. Periklész után már a nincstelenek megvásárolható szavazataitól függött a demokrácia sorsa. A pénz mellett a demagógok szónoklatai vették át a polisz irányítását. Ezért számított jövedelmező foglalkozásnak a szofisták tevékenysége, akik a politikai jártasságot, azaz a vitatkozás művészetét tanították a polgároknak. Nemcsak az elveik, hanem vitatható eredetű vagyonosodásuk is kiváltotta Szókratész bírálatát.
A szofisták hirdetik meg elsőként az emberek egyenjogúságát, de – mielőtt még könnyekre fakadnánk – érdemes idézni egyik képviselőjüket, Kalliklészt, aki nyíltan az erősebb jogát hirdette. Szerinte magától értetődő, hogy az erősebbnek több legyen, mint a gyengének. A törvény a szolgalelkek találmánya, vele akarják megvédeni magukat, de a természet fölülírja a gyengék védelmére kieszelt jogalkotást. A tételes törvény bármikor megszeghető, csak arra kell ügyelni, hogy senki ne vegye észre – mondja Antiphón.
„A legfőbb jó az a képesség, hogy beszédeinkkel meggyőzzük a bírákat a törvényszéken, a tanácsosokat a tanácsban, a polgárokat a népgyűlésen” – vallotta Gorgiasz. S vajon hogyan lehet ezt elérni? Meggyőzéssel – mondja Prótagorasz, ami azt jelenti, hogy „a silányabb érvet erősebbé kell tenni”. Az igazságkeresést felváltja az érdek, s így a meggyőzés „az elhitető rábeszélés művészete” lesz. A szofisták ezt pszüchagógiának, lélekgondozásnak nevezték. Platón szerint ez inkább a lélek kézrekerítése.

Szélsőségek szálláscsinálói