Rossz sejtései csak fokozódnak, amikor Kövér fölényesen figyelmezteti Amerikát: „Nem kellene rajtunk számon kérni azt, ami az Egyesült Államok liberális rendszerében nyomokban sem lelhető fel. Mi például tiltjuk a kommunista és náci diktatúrák bűneinek tagadását, amíg ott bárki bármit mondhat.”
Nos, erős a gyanúnk, hogy az országgyűlés elnökének történelmi ismeretei általában, jogtörténeti tanulmányai pedig konkrétan hiányosak. Különben tudná, hogy az Egyesült Államok alkotmányának első kiegészítése azért garantálja a szinte korlátlan szólásszabadságot, mert fel sem tételezi, hogy az USA-ban diktatórikus viszonyok alakulhatnak ki. A holokauszt tagadása nem vetődik fel, mert Amerika nem élte át a fasizmust; tegyük azonban hozzá, hogy amennyiben a rasszista beszéd gyűlöletet szít, illetve terrorcselekményre uszít, akkor igenis bűncselekményként ítéltetik meg – és ellentétben a magyar joggyakorlattal, valóban büntetést von maga után.
Ezután következik egy röpke csúsztatás. Az interjú készítői utalnak rá, hogy riportalanyukat Izraelben nemkívánatos személynek nyilvánították – bár az okát tapintatosan nem részletezik, vagyis nem hozzák szóba a házelnöknek a Nyirő József újratemetése körül játszott szerepét, illetve annak kapcsán tett kijelentéseit. Kövér pedig áperte azt állítja, hogy „én hivatalosan lemondtam az utazást”. Az igazság viszont az, hogy a magyar házelnök meghívását a Wallenberg-konferenciára maga a Kneszet elnöke vonta vissza, tiltakozásul kollégája székelyudvarhelyi fellépése ellen. Persze, Kövér, ahogyan mondani szokás, kicsire nem néz, hiszen amikor a Nyirő-ügy ismét szóba kerül, aggálytalanul így fogalmaz: „(…) a Magyar Országgyűlésnek akkor is joga volna őt oda temetni, ahova csak akarja, ha Nyirőről mindaz igaz lenne, amit róla hazudnak.” Meglehet, ha ezt Kövér László korábban, még a dicstelen temetési kísérlet előtt mondta volna, kis jóindulattal elhihetnénk, hogy nem rendelkezett kellő ismeretekkel az erdélyi író életútjáról. Azóta azonban több fórumon is meglehetős részletességgel idézték Nyirő obskúrus beszédeit; ezek némelyike éppen azokban az egykori parlamenti jegyzőkönyvekben lelhető fel, amelyekbe hivatalához igen közel, vagyis az Országgyűlés könyvtárában Kövér bármikor betekinthet. Akik tehát Nyirő Józsefet ma nyilasként aposztrofálják, bizonyíthatóan nem hazudnak – ellentétben Kövérrel.
Mindennél politikai értelemben alighanem fontosabbak a Magyar Hírlap interjújának azok a passzusai, amelyekben Kövér nyíltan szembehelyezkedik Németh Zsolttal. A külügyminisztérium államtitkára ugyanis a napokban arról beszélt, hogy a magyar kormány együttműködésre törekszik a szlovákiai Most-Híddal és az erdélyi RMDSZ-el, mégpedig „a korábban okozott sérelmek meghaladása” jegyében. Míg Kövér a tárgyalt interjúban is élesen támadja, egyenesen a kinti hatalom helytartóinak bélyegzi a nevezett pártok „főtisztjeit”, és nem ismeri el, hogy Németh a magyar kormány álláspontját fogalmazná meg. S miközben a maga részéről ezúttal is kifejezetten arra törekszik, hogy elmérgesítse a határon túli magyarság meghatározó politikai képviselőihez való viszonyát, Orbán Viktor éppen szívélyes megbeszélést folytat Kelemen Hunorral a Parlamentben.
Ez a kétségtelen ellentmondás különböző okokra vezethető vissza. Elképzelhető, hogy az önjáró, olykor már a Fidesz vezetése számára is egyre kényelmetlenebb Kövér különutas diplomáciai „hadjárata” éppenséggel a párton belüli elszigetelődésére vall, és a kormány valóban normalizálni akarja a határon túliakkal túlságosan is elrontott kapcsolatot. De egyáltalán nem zárható ki, hogy a házelnök az orbáni munkamegosztásban neki szánt szerepet alakítja. Míg a miniszterelnök kénytelen úgy viselkedni, ahogyan Európa és a realitás elvárja tőle, addig Kövér a honi radikálisok igényeinek tesz eleget. Minden-esetre nem úgy tűnik, hogy ez a feladat ne volna ínyére.
Végül említést érdemel, miként értékeli Kövér László a kormány és a kormánypárti frakció kétéves teljesítményét. Befejezett tényként szögezi le, hogy „teljes államreformot hajtottunk végre” – és szerinte ez a munka a rendszerváltozással egyenértékű, mert: „fenntartható, biztonságos államot akarunk nyújtani az embe-rek adójáért cserébe”. A fogalmazásmód azonban árulkodó. Lehet, hogy akaratlanul, de mégis csupán a szándékra, és nem az eredményre utal.
Netán ösztönösen még Kövér is tudná, hogy amit létrehoztak, az korántsem biztonságos – és a legkevésbé sem fenntartható?
2012. 07. 13. (XVI/28)
