Ez a közeg valahogy mindig nagyotmondásra csábítja a mai kormányzat szónokait, hiszen a messziről érkezett ember lazábban beszél, és hajlamos kissé tódítani. Ha pedig valaki először élhet azzal a megtisztelő lehetőséggel, hogy frissen pozicionált újoncként oszthatja meg gondolatait a nemzeti sorskérdések iránt fogékony határon túli magyarok egy csoportjával, akkor nyilván még erősebb benne a késztetés a szellemi túlteljesítésre. A nemzetközi kommunikációért felelős, nemrég kinevezett helyettes államtitkár például azzal a kényes feladattal érkezett idén Tusnádra, hogy egy kerekasztal-beszélgetés keretében megvilágítsa az egybegyűlteknek, miért oly sajnálatosan negatív a nyugati sajtó Magyarországról alkotott képe.
Kumin Ferenc politológiát végzett, Sólyom László idején a köztársasági elnök mellett dolgozott, majd a Századvég elemzője lett, s onnan került a miniszterelnöki hivatalba. Nem tekinthető tehát teljesen tapasztalatlannak; annyit feltétlenül tudnia kell, mi fán terem a politikai kommunikáció. Ezért jóindulatú feltételezésünk szerint nehezére eshetett, hogy aktuális megbizatásának jegyében ezúttal különösen könnyen cáfolható állítások egész sorával kellett traktálnia hallgatóságát. Hiszen a szakma egyik alapszabálya, hogy a túlzások és az ügyes csúsztatások, a mellébeszélés és az egyoldalú adatszelektálás többé-kevésbé még komilfó, de a nyilvánvaló tényekkel okos kommunikátor már nem megy szembe, nem állítja azok ellenkezőjét, mert az ilyesmi bizony kontraproduktív.
Kumin ennek ellenére tett néhány kiáltóan valótlan, ám annál határozottabb kijelentést a tusnádi rendezvényen. Mindenekelőtt leszögezte, hogy a sajtóban mindenütt a világon főként liberális újságírók dolgoznak, ez a dolog természetéből fakad, és kommunikációs szakember ezt kénytelen tényként elfogadni. Nos, meg kell mondanunk: nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy valaki pontosan tisztában legyen ennek a „ténynek” az ellenkezőjével. Elég, ha ismerjük a meghatározó és mértékadó nyugati orgánumokat. Akkor ugyanis felmérhetjük, hogy ezeknek a reakcióknak a többsége egyáltalán nem liberális beállítottságú, következésképp a munkatársaik sem azok. Igen, ezen a piacon igen különböző színezetű lapok osztoznak – és amikor sorra vesszük az utóbbi hónapokban Magyarországról, pontosabban a magyar kormánypolitikáról kritikus szemmel tudósító írásokat, láthatjuk, hogy azok javát konzervatív fórumokon publikálták. Hiszen a rólunk egyebek között folyamatosan cikkező Economist vagy a The Times, a Le Figaro vagy a Financial Times, a Die Welt vagy a Neue Zürcher Zeitung a legkevésbé sem tekinthető liberálisnak, még kevésbé baloldalinak.
Érthető persze, hogy ez kellemetlen igazság a kormányzat számára, mert nem illeszthető bele abba a jóideje működtetett, félrevezető manipulációba, amely szerint a külföldi bírálatok kizárólag politikailag elfogult újságoktól származnak, s azokat ráadásul itthonról sugalmazzák ellenzéki értelmiségiek és pártemberek. De Kumin ezúttal még ennél is továbbment; mintegy városi legendaként megpendítve, hogy állítólag ismert nyugati személyiségek neve alatt szinte biztosan magyarok festenek előnytelen képet a hazai viszonyokról. Természetesen ezek a gyanúsítások sem újkeletűek. Az Orbán-kormány kezdettől fogva az ellenzék – úgymond – aknamunkáját igyekszik felelőssé tenni azokért a külföldön megjelenő, naprakészen jólinformált cikkekért, amelyek híven beszámolnak mind a romló gazdasági helyzetről, mind a jogállamot ért támadásokról. A helyettes államtitkár azonban jól ismeri a független sajtó szabályait; ezért nem mondhatná komolyan, hogy a mértékadó nyugati szerkesztőségek önállótlanul – és persze ellenőrizetlenül – adnának hitelt politikai véleményeknek.
És az sem érdemel hitelt, hogy felpanaszolja: újra és újra ugyanazok az érvek bukkannak elő a magyar kormány politikájával szemben, amiket már számtalanszor megcáfoltak. Mert fájdalom, ismerjük a kormányzat meg a nagykövetek utasításra írt „olvasói leveleit”. Ezek érvelése általában megalapozatlan, hivatkozásaik félrevezetők, adataik hamisak. Ezért nem tekinthetők cáfolatnak, legfeljebb átlátszó propagandának – és a külföldi lapok e szerint is vélekednek róluk. Hiszen tudvalevő, hányféle más forrásból áll módjukban a valóság megismerése; Kumin előtt sem lehet titok, hogy nem utolsósorban a budapesti követségek felettébb alapos jelentései mennyire „átszivárognak” a médiába.
Éppen ezért értelmetlen az övéinek címzett tusnádi jótanácsa, miszerint „ugyanolyan módon kell mantráznunk a kormányzat üzeneteit”, mint a kritikusok a magukét, „mert azok sem lankadnak”. Van ugyanis egy lényeges különbség a két lankadatlan mantra között: a külföldi tudósítások azt a kérlelhetetlen valóságot igyekeznek megmutatni, amit a kormányzat oly elszántan leplezni próbál.
2012. 08. 03. (XVI/31)
