hetilap

A 2012-es olimpia valóban a kölcsönös megbecsülésről, a teljesítmény tiszteletéről, a részvétel öröméről szólt. S akik hatása alá kerültek e nagyvonalúan celebrált gigarendezvény kívételes aurájának, úgy tértek haza, hogy megéreztek valamit a legjobb értelemben vett európaiságból. A to­lerancia és a szolidaritás, az együtt­érzés és az elegancia szellemiségéből; csupa olyasmiből, ami itthon oly fájón hiányzik – a mindennapokból csakúgy, mint az ünnepekből.
Miközben London példát mutatott arra, miként kellene élhetővé tenni ezt az évszázadot, a mi hatalmi elitünk éppen gőgösen elparentálja a „hanyatló Nyugatot”. Ennek a rátarti fölényeskedésnek semmi alapja nincs. Augusztus 15-én Budapesten szégyenletes körülmények között játszották le az izraeli–magyar válogatott labdarúgó-mérkőzést. A lelátó egy részét megszállták a hazai bajnokságok meccseiről már ismerős rasszista gyűlölködők; hátat fordítottak a pályának az izraeli himnusz alatt, akadálytalanul skandálták a „mocskos zsidókat”, harsogták fasiszta jelszavaikat. A rendőrség nem avatkozott közbe, és a vendéglátók részéről senki sem érezte úgy, hogy akár a játék félbeszakítása árán is ki kellene szorítani ezt a bandát a stadionból. Mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna – a televíziós közvetítés kamerái is tapintatosan félrenéztek.
Angliában – és Európa számos országában – ez elképzelhetetlen. Nagy-Britannia már jó ideje drákói intézkedésekkel fékezte meg a futballhuligánokat, de más helyütt sem engednek teret a vandalizmusnak vagy a rasszista hőzöngésnek. Magyarországon viszont, miközben a kormányközlemények rutinszerűen azt állítják, hogy a hatóságok minden ilyen és hasonló megnyilvánulásnak elejét veszik, lényegében – nem a törvényi, hanem a politikai akarat híján – semmi garancia arra, hogy normális körülmények között lehet lebonyolítani valamely sporteseményt. Emlékezhetünk, még nem is oly rég kiterjedt mozgalom lobbizott egy majdani budapesti olimpia megrendezéséért. Aztán a gazdasági realitások felmérése józanítóan hatott, hamar nyilvánvaló lett, hogy belátható időn belül ez a vállalkozás reménytelenül meghaladná a költségvetés teherbírását. Mégsem ebben kell látnunk a magyarországi olimpia igazán kétségbeejtő akadályát.
Sokkal inkább abban, ami pénzzel nem változtatható meg. Igen, az itteni viszonyokban. Militáns csoportok és szervezetek gáttalanul terjedő mentalitásában, meg a hatalmi restségben, amely ezek működését eltűri. Hogyan lehetne olimpiát rendezni egy olyan országban, ahol a „klasszikus” stadionhuliganizmus összenőhetett az antiszemita gyalázkodással? Ahol a romák lakta településeket immár rendszeresen szélsőséges gárdák fenyegethetik? Ahol a neonácik bármikor demonstratív háborús „meg­emlékezéseket” tarthatnak, ahol mindenkit szabadon inzultálhatnak, akinek a más­sága számukra üldözendő? Ilyen ország elrettentő példaként él a külföld tudatában – szerepelhetnek a magyar sportolók bármily kitűnően a másutt rendezett versenyeken. Mindaz, amit itt és most a szélsőségesek művelnek, folyamatosan megbélyegez bennünket a világ szemében.
És ezen nem változtatnak azok az üres politikai lózungok, amiket ünnepi aktusok alkalmával állami és kormányzati főméltóságok előadnak. Könnyebb himnikus szövegeket fogalmaz­ni, mint következetesen meg­akadályozni minden rasszista akciót. Hiába mondja a köztársasági elnök Szent István ünnepén, hogy „Mi, magyarok pedig a vérünkben hordozzuk a tudást, hogy ha a lélek emelkedik, csakugyan vele emelkedik minden”. Az volna igazán lélekemelő, ha az állam hathatósan tenné a dolgát, és valóban megvédené a kisebbségeket. Azt pedig kivált botorság kijelenteni, hogy „új kor kezdetén állunk, hiszen a régi világ válságba jutott”, mert nekünk épp az lenne a kötelességünk, hogy a nem is oly régi világból, vagyis a jelen Európájából átmentsük, aminek ezek a „válságba süllyedt” demokráciák, ha kell, hát erőnek erejével is érvényt szereznek. A humánumot, a szabad ember méltóságának respektusát.
Figyelemre méltó, hogy a sárospataki ünnepségen Navracsics Tibor idézte Szent István gondolatát: A magyarok csak akkor maradhatnak fent, ha európaiak, a magyarságnak csak európai nemzetként van jövője. Mélyen igaz. Kár, hogy a szónok saját kútfejéből még hozzátette: Európa is csak a magyarokkal maradhat fenn.
Ez megejtő önérzetre vall, de tévedés. Fájdalom, Európa megvan nélkülünk. Befogadni pedig csak akkor fog, amikor majd kétséget kizáróan európaiak leszünk.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek