Az ítélethez fűzött kommentár tehát vitát provokált, és nemcsak laikusok, hanem jogászok körében is; az érdemleges polémia résztvevői – vagyis nem azok, akik éppen politikai beállítottságuk szerint reagáltak – láthatóan igyekeztek elvi alapon kezelni a siófoki ítélet nyomán felvetődő kérdéseket.
Leghamarabb a Kúria elnökhelyettese jelentette ki, hogy helyteleníti az első fokon eljáró bíró véleményét, mert az sérti a pártatlanság és politikamentesség követelményét, és akadt olyan egyetemi tanár, aki szerint az inkriminált indoklás akár fegyelmi eljárást is maga után vonhat. E két reflexió között azonban különbséget kell tennünk: a Kúria képviselőjének nyilatkozata elhamarkodott volt, mert a felsőbb bírói fórum az ügynek ebben a szakaszában illetéktelen, a még csupán elsőfokú ítéletről nem nyilatkozhatna. A másik nézet pedig enyhén szólva inkompetens szájból hangzott el – ebben az ügyben természetesen minden jogelméleti avagy gyakorlati megfontolás figyelmet érdemel, de aligha a katedráról kell a bírói szervezet hatáskörébe tartozó szankciókat sürgetni. Mindettől eltekintve meggyőződésünk, hogy sem Dániel Péter tettét, sem annak morális vonatkozásait nem lehet sterilen, a történelmi, társadalmi és – igen! – a tágabb értelemben vett politikai vonatkozásaitól mentesen vizsgálni.
Persze akceptálható felfogásnak tűnik, hogy miután a bűncselekmény megvalósulásának előfeltétele az elkövetett cselekmény társadalomra veszélyes volta, a megvalósult bűncselekmény nem nyilvánítható egyszersmind társadalmilag hasznosnak – márpedig némelyek szerint a siófoki döntés a formális logika szerint éppen ezt a paradoxont állította fel. Csakhogy a bíró határozottan elválasztotta egymástól a szobor elfogadhatatlan megrongálását meg az elkövető erkölcsi imperatívuszának indítékait. A Dániel-ügy ítélete épp attól kivételes jelentőségű, hogy rámutat: a bevett ítélkezési szempontokat maga az eset írja felül. Itt ugyanis nem egy akármilyen köztéri plasztika nem akármilyen körülmények között történt sérelméről van szó. Ami történt, nem függetleníthető a szobor által megformált történelmi személytől, illetve a szoborállítás társadalmi miliőjétől. Következésképp a bíró sem tehetett úgy, mintha nem tudná, ki volt Horthy Miklós, és kései hívei milyen szándékkal állítanak neki emléket. Érdemes leszögezni, hogy a néhai kormányzó felmagasztalása ugyan sokak számára lehet aktuálpolitikai eszköz, de ez a törekvés nem változtat a tényeken. Nem változtat azon, hogy ha Horthy életpályájának minden egyéb vonatkozásától eltekintünk is (ami persze nehezen elképzelhető), egyvalami semmiképp nem vonható kétségbe: Szálasi kinevezésével ő szentesítette a nyilas rémuralmat. Ennek pedig semmi köze a mai politikai viszonyokhoz, netán a pártpolitikához.
Amikor a siófoki bíró egy európai demokrácia jogrendjének képviseletében jár el, ezt annak tudatában teszi, hogy pozícióját a világháború után kialakult, nemzetközi szerződésekben is kifejezett konszenzus, ha úgy tetszik, a transzatlanti szövetség államainak eszméi legitimálják. Mérlegelésében ettől nem függetlenítheti magát – és a vádlott tettét sem. Amiért Dániel kétségkívül megrongálta a Horthy-szobrot, s azzal anyagi kárt okozott, méltán elmarasztalandó. Az ítélet ezt egyértelműen kimondja. Azzal pedig, hogy akként is utal az elítélt cselekményre, mint erkölcsi tartalmában pozitív figyelemfelhívásra, végtére semmi egyebet nem tesz, mint tekintetbe veszi az elkövető indokát, aki tiltakozni kívánt az ellen, hogy egy demokratikus jogállamban rehabilitálni próbálják a kétségtelen történelmi bűnökkel terhelt kormányzót. Ha a bíró ezt a gesztust nemcsak jogi, hanem erkölcsi értelemben is elítélné, azzal éppenséggel azok aktuálpolitikai szándékainak felelne meg, akik a Horthy-kultusz ápolását morálisan vállalhatónak tekintik.
A Dániel-ügyben hozott elsőfokú ítélet tehát azt a jogi, ám legalább annyira közpolitikai kérdést veti fel, vajon hivatkozhat-e egy bírói döntés a tárgyalt eset társadalmi, következésképp minden bizonnyal megkerülhetetlen erkölcsi momentumaira. Vagy csak azért kell mindezeket figyelmen kívül hagynia, mert némelyek netán aktuálpolitikai elköteleződésnek tartják például azt, ha valaki a bírói székben emlékeztetni kíván arra, hogy a mai alkotmányos demokrácia milyen történelmi erőfeszítések és áldozatok árán született – és teszi ma lehetővé egyebek között a független igazságszolgáltatást.
A siófoki ítélet természetesen provokatív, mert precedensértékű. Rávilágít arra, hogy adott körülmények között a látszólag pozitív beidegződések is felülvizsgálandók – feltéve, hogy nem csupán jogot akarunk szolgáltatni, hanem igazságot is.
2012. 10. 05. (XVI/40)
