Fellépései ebben a kormánypárti körben a mélyen átélt hit-élmény erejével hatnak – vagyis igazában nem kötődnek semmiféle politikai eszményhez, ideológiai meggyőződéshez. Orbán Viktor személyisége, ha úgy tetszik karizmája gyakorol hatást törzsközönségére, legkevésbé sem az okfejtései, az egyes társadalmi kérdésekre adott válaszai. A kormányfő úgy áll kételymentes elkötelezettjei előtt, mint a magyar nemzet függetlenségének tűzön-vízen át győzedelmes bajnoka, és ezt az ideálképet a legkiábrándítóbb realitások sem képesek lerombolni, mert a hívek hinni akarnak benne. Orbán elvitathatatlan teljesítménye abban a történelemben nem páratlan paradoxonban ragadható meg, hogy politikai gyakorlatát a folyamatos, több éven át tartó retorikai népámítással sikerült szinte vallási meggyőződéssé transzponálnia – legalábbis mindazok számára, akik eleve effajta kinyilatkoztatásszerű útmutatásra vágytak.
Árgyélus királyfi ezúttal az 1956-os szabadságharc évfordulójára trombitáltatta össze az úgynevezett Békemenetet, és a nagy seregszemlét persze minden módon, vagyis a kormányzat nem elhanyagolható anyagi és szervezeti eszközeivel elősegítette. Nem lehetett kérdéses, hogy ezzel az infrastruktúrával a Fidesz ma nagyjából másfél millió-ra becsült, reménybeli szavazójának jelentékeny hányadát tudja megmozdítani. És Orbán most csak ezt akarta: látványosan bizonyítani ország-világ előtt, hogy még mindig van tömegbázisa.
A demonstráció lélektani hatását tartotta szem előtt; hogy mit fog mondani, és szavainak mekkora lesz az elhitető ereje, az csupán másodlagos szempont volt. Ennek megfelelően egy hosszú felvezető műsor, egymást követő, érdektelen megszólalók után a kormányfő mindössze tizenöt percet beszélt – azt is meglehetősen laposan, semmitmondó, untig ismert frázisai fáradt ismétlésével.
De hát lássuk be, az aktuális feladat megoldhatatlan volt. Nem lázíthatott a szíve szerinti radikalizmussal az Európai Unió ellen, hiszen a „Moszkva és Brüsszel egykutya” típusú abszurditásokról kénytelen lemondani, ha egyszer éppen azt kell elfogadtatnia az emberek-kel, hogy az unió elvárásai szerint készségesen leszorítja a költségvetés hiányát. Ezért, miközben engedelmesen felvállalta az európai közösség normáinak betartását, egyszersmind keményen elutasította, hogy kívülről mondják meg nekünk, mit kell tennünk. Az egész beszéd kimerült a meddő ellentmondásban, hogy úgy próbálja megőrizni az eddigi „szabadságharcos” szónoklatok frazeológiáját, mintha lényegét tekintve nem kellene kihátrálnia a maga választotta politikai és gazdasági zsákutcából. Orbán Viktor ezután már tényleg csak az Árgyélus-effektusban reménykedhet: vagyis azokban, akik kizárólag érzelmi és hitbéli alapon tartanak ki mellette, s ezért soha nem fogják számon kérni rajta a kérlelhetetlen tényeket.
A Milla tüntetésén fellépő, nagy várakozással övezett Bajnai Gordon minden vonatkozásban ellentéte a hivatalban lévő miniszterelnöknek. Semmi melldüllesztés, semmi mesterkélt fennköltség, semmi nagyotmondás. Ezt az embert olyannyira póztalannak ismertük meg, hogy sokan kétkedtek is, vajon képes lesz-e megfelelni egy ekkora sokaság előtt elmondandó beszéd pusztán technikai követelményeinek. Ilyen alkalommal nem számíthat a jótékony intimitás körülményeire; a Szabadsajtó útján nem lehet kívül maradni a rivaldán. Bajnai azonban abszolválta a leckét, és nem csupán mondandója intenzitását, hanem tartalmát tekintve is. Túlzásoktól mentesen, higgadtan, mégsem szárazon szólt a tömeghez. És pontosan, a benne rejlő lehetőségekkel mértéktartón számolva beszélt a Szolidaritás, a Milla, valamint a Haza és Haladás választói szövetségének értelméről: egy új politikai közép megteremtésének ígéretéről.
Bajnai világosan látja, és jól érzékelhető elszántsággal képviseli, hogy a demokratikus politikai erőknek meg kell haladniuk a bal- és a jobboldal hagyományos dichotómiáját, mert Magyarországnak ma a kormányváltásnál is sokkal többre – rezsim-és korszakváltásra – van szüksége. Ezt pedig csak olyan összefogás válthatja valóra, amely nem egyszerűen az egyébként elengedhetetlen parlamenti kétharmad megszerzésében, hanem a demokráciának elkötelezett társadalmi többségben gondolkodik. Bajnai egyelőre nem adott, nem is adhatott szakpolitikai, avagy a jogállam helyreállításának részleteibe bocsátkozó programot. De felkínálta a változást akarók számára azt a választói platformot, amelyen a pártokkal való majdani szövetségben kialakulhatnak az Orbán-kurzus leváltásának feltételei.
És ez nem egy mesehős ajánlata volt.
2012. 10. 26. (XVI/43)
