A méltányosság azonban megkívánja, hogy leszögezzük: a szocialista politikus hibát vétett a kérdésben, amikor Orbán „beteges” vonzalmáról beszélt. Bízvást használhatott volna más kifejezést; ha például különösnek vagy akár furcsának nevezi a diktatúrák sorozatos meglátogatását, a miniszterelnök nem tudott volna olyan könnyen rátalálni a nemes felháborodás hangjára. Harangozó csakugyan ildomtalan módon fogalmazott, és nem gondolta meg, hogy ezzel egyrészt átveszi politikai ellenfelei oly gyakorta használt, és okkal elítélt stílusát, másrészt kibúvót kínál Orbánnak.
Aki persze jó érzékkel látta meg a lehetőséget, hogy a maga szokott módján ledorongolja a képviselőt. A pontos fogalmazásnak vannak előnyei, mondta tanárosan, majd némi hatásszünet után így folytatta: „A nyolcvanas években én nem a diktatúra ellen harcoltam. Hanem azok ellen, akik csinálták. Az Ön párttársai ellen.” Dörgő taps a kormánypárt soraiban.
Csakhogy itt mégsem stimmel valami. Mármint attól eltekintve sem, hogy a harmincas éveiben járó Harangozó Tamásnak akkor sincs semmi köze az egykori állampárthoz, ha Orbán megint egyszer megkísérli ráragasztani az MSZP-re az utódpártiság bélyegét. Mert a kormányfő vallomása – a pontos fogalmazás szándéka ellenére – nemigen értelmezhető. Hogy érti azt, hogy nem a diktatúra, hanem a diktatúrát „csinálók” ellen harcolt? Első megközelítésben ez fából vaskarika: a diktatúra soha nem választható el létrehozóitól és működtetőitől. Egy absztrakt hatalom ellen nem lehet harcolni, csak konkrétan azok ellen, akik megtestesítik.
2012. 11. 09. (XVI/45)
