Nyilvánvaló, hogy az ilyen l’art pour l’art, vagyis öncélú változásnak semmi értelme. Ha egy valóban jól működő, értékteremtő és közönséget vonzó színházvezető éveken át fokozatosan kiépíti a maga művészi értelemben ütőképes, összeszokott csapatát, az igen nagy és ritka teljesítmény, amit azzal kell megbecsülni, hogy a fenntartó – jelen esetben az állam – igényt tart az együttes és vezetője további munkájára. Alföldi Nemzetije bízvást kiérdemelte ezt; erős, hatásos, provokatív és vitára sarkalló színház jött létre, vagyis olyan műintézet, amely sikerrel tölti be a szellemi vérpezsdítés feladatát. Természetes persze, hogy egy magas színvonalú, eredeti elgondolású színházi műhely megosztja a közvéleményt, pontosabban: nem tetszik mindenkinek. Egyszerűen azért, mert az ízlések és a világképek különbözőek. De nem is lehet az a feladata, hogy általános tetszést arasson – az ilyesmi távol áll a művészet fogalmától. A releváns kérdés csak az lehet, hogy a létrejött produkciók úgy gondolati, mint esztétikai értelemben milyen minőséget képviselnek. Hogy az előadások szellemisége kellőképp nyitott-e a világra, amelyben élünk, s amelyet a színház programja tükrözni hivatott. A mai Nemzeti Színház megfelelt ezeknek a kritériumoknak – az ellenkezőjét legfeljebb azok állítják, akik még a lábukat sem tették be az épületbe.
Azok, akik nem műalkotást, hanem ideológiai visszaigazolást keresnek a színházban. Valami homályos, megfogalmazatlan, de felettébb patetikus „nemzeti” kultúrafelfogást, amelynek hiányát – éppen parttalanságából következően – bármikor könnyűszerrel kimutathatják. Ennek a magyarkodó provincializmusnak mindig is komoly hagyománya volt minálunk, de amióta kétharmados parlamenti fölényéből a jobboldal azt vezeti le, hogy minden téren, tehát így a művészeti életben is erőszakkal megteremtheti a maga hegemóniáját, azóta az Alföldi-féle Nemzeti Színház minden további nélkül nemzetietlennek bélyegeztetett. A „befeszült” jobbosok rátaláltak vágyott harci terepükre, és elegendő nyomást gyakoroltak a kormányzatra ahhoz, hogy az esedékes pályázat kimenetelét kétségtelenné tegyék.
Vidnyánszky már évek óta készen állt a hatalomátvételre. Szívós hosszútávfutó, aki a színházi szakmát politikai alapon megosztó szervezetek és intézmények sorát hozta létre, hogy aztán azok vezetői pozícióit is betöltse. Hamar ráérzett, hogy az Orbán-kormány „nemzetépítő” propagandáját személyes karrierje felhajtóerejeként hasznosíthatja – mindenki tudta, az idő neki dolgozik: Alföldi mandátumának lejárta után bizton megkapja, amiért annyit pedálozott. Elindult a pályázaton, amelynek zsűrijébe a minisztérium Előadóművészeti Irodájának általa elnökölt Színházi Bizottsága delegálta a tagok többségét. A maradék helyeket a tárca kijelölt hivatalnokai foglalták el; valóban függetlennek és igazán hozzáértőnek egyedül a munkavállalókat képviselő Törőcsik Mari volt tekinthető. Az eredményt tehát előre levajazták; Vidnyánszky lelke rajta, hogy noha minden jel szerint sokat ad szakmai hitelére, mégis egy ilyen aggálytalan manipuláció eredményeként ül az igazgatói székbe.
2012. 12. 21. (XVI/51)
