Elfriede Jelinek, Michael Haneke, Erwin Wurm, Ewald Palmetshofer, Kathrin Röggla és Peter Turrini tehát rövidebben-hosszabban összefoglalják azokat a gondolataikat, amelyeket a Magyarországról érkező hírek inspiráltak. Mindannyian arról beszélnek, hogy – mint a világhírű filmrendező, Haneke tömören megfogalmazza – a szabad véleménynyilvánítás és a művészet szabadsága „nem jobb- vagy baloldal kérdése”, hanem „alapjog”, és azok az államok, „amelyek ezeket a jogokat nyílt vagy burkolt cenzúra bevezetésével aláássák, nem tekinthetők többé demokráciáknak”. A Nobel-díjas Jelinek támogatásáról biztosítja a magyar művészeket, hogy „képesek legyenek szembeszállni az efféle törekvésekkel”, Turrini, a drámaíró pedig beéri ezzel a három rövid mondattal: „A politikának annyi a dolga, hogy lehetővé tegye a színházak üzemeltetését. Egyebekben távol kell tartania magát. Csak diktatúrák avatkoznak be.”
Mondhatnánk, ezek a megállapítások ismerős közhelyek, semmiféle revelációt nem tartalmaznak, és kevéssé valószínű, hogy a címzett fejében elindítják a levélírók által kívánatosnak tartott szemléleti változást. Élünk a gyanúperrel, hogy az illusztris osztrák művészek nem is ezzel a célzattal fordultak Balog Zoltánhoz. Egyszerűen úgy gondolták, éppen ezeket az egyébként nyilvánvaló igazságokat kell elmondaniuk ahhoz, hogy az európai közvélemény felfogja, mi folyik Magyarországon. A figyelmeztető sorok írói tudatosítani akarták a közvéleményben, hogy az unió egyik tagállamában, egy magát alkotmányos demokráciának tekintő ország kormánya úgy viselkedik a kulturális életben, ahogyan legfeljebb a kontinens perifériájának autoriter rendszerei. Ez a hat független művész persze nem sorolja fel mindazokat az anomáliákat, amelyek arra késztették őket, hogy hangot adjanak aggodalmaiknak; tehát akár azt is kérdezhetnénk, honnan tudják, hogy a nyílt levél olvasói rendelkeznek a kritikájuk megértéséhez szükséges alapvető információkkal.
Nem kétséges, hogy számítanak a világsajtó, különösen a nyugati lapok és televízió-műsorok idevágó tudósításaira, mindazokra a beszámolókra, amelyek folyamatosan foglalkoznak a Budapesten történtekkel, legyen szó a Nemzeti Színház igazgatóváltásáról, a Magyar Művészeti Akadémia elnökének kijelentése-iről, avagy a filmgyártás új modelljéről. Miután ezek a nem éppen hízelgő riportázsok egymást követik külföldön, Hartmann direktor és társai okkal feltételezhetik, hogy legalábbis az értelmiségi közönség „képben van”. Vagyis az ő személyes kiállásuk csak ráépül a nyugati közvélemény egyre gyarapodó ismeretanyagára; mintegy aláhúzza, micsoda politikai vircsaft telepedett rá a magyarországi kultúrára. Nem véletlen, hogy például Kathrin Röggla azt írja Balog Zoltánnak: „mivel a színházi közélet mindig nemzetközi, országok, nyelvek és kultú-rák kavalkádjában működik, ezért egyetlen ország sem magának csinálja a művészetet, különösen nem az európai térségben”.
2013. 02. 08. (XVII/6)
