Ezzel a megejtő teóriával azonban van némi probléma. Ha körülnézünk a világban, nem épp úgy tűnik, hogy a kormány politikájával szemben kizárólag az európai baloldal sietne fellépni. Mert mind az Európai Unió vezetése – ideértve a Bizottság elnökét és az uniós normák betartatásáért felelős biztosok többségét –, mind például Angela Merkel német kancellár is jobboldali, az Orbán-kurzust velük együtt kritizáló rangos orgánumok jórésze úgyszintén.
És történetesen Kopits György, aki azelőtt a Költségvetési Tanács elnöke volt, nemkülönben konzervatív beállítottságú; az IMF-ről pedig, mint nemzetközi szervezetről értelmetlen is volna bármiféle pártos elkötelezettséget feltételezni. Ha tehát mindezen szereplők finoman szólva is aggályosnak tartják, ami az utóbbi három évben Magyarországon a gazdaságpolitikában történik, akkor ennek okát legfeljebb a hamis kormányzati propaganda indokolhatja mással, mint legjobb szakmai meggyőződésükkel.
Persze, kétségkívül igaz, hogy amiként egyre nyilvánvalóbb lett, milyen mértékben alakítják a magyar gazdaság viszonyait pőrén hatalomtechnikai szempontok, úgy váltak a külföldi kommentárokban is határozottabbá a politikai értékítéletek. Magyarán, a Nyugat kezdte megérteni, hogy a korábban naiv jóhiszeműséggel pusztán dilettantizmusnak vélt gazdasági ámokfutás valójában egy eltökélt társadalmi átalakítás eszközeként szolgál. Ha relatíve lassan is, de kénytelen volt átlátni: itt olyan autoriter rendszer épül, amely azért iktatja ki az alkotmányos jogállam fékeit és ellensúlyait, hogy a saját klientúrája javára végrehajtott, immár akadálytalan vagyoni „átrendeződéssel” leválthatatlanná tegye a kormánypártot.
2013. 04. 04. (XVII/14)
