Önmagában a költségvetési kampánypénz megszerzésének terve nem feltétlenül az eltulajdonítást sugalmazó ördögtől származik. Már a választási kampány előtt is akadt olyan politikus, aki bevallottan ebből szándékozott pártot építeni, hogy nem a mostani, hanem a négy év múlva esedékes választásokra már egy országos szervezet segíthesse a remélt sikert.
Azt is tudjuk, hogy a hazai pártstruktúra nem feltétlenül képezi le a magyar állampolgár pártpolitikai igényeit. Ahogy erről alkalomadtán a közvélemény-kutató cégek is beszámolnak. Megfelelő anyagiak híján nincsenek, nem is lehetnek új jelentkezők, s ha mégis, legfeljebb erőtlen próbálkozás lesz az osztályrészük, ha a meglévő térkép átrajzolásába fognak: a struktúrák – legalább is kontúrjaikat tekintve – jobbára változtathatatlanok. És ez az a momentum, amely a hazai demokrácia továbbépülésének, avagy további leépülésének lehetőségét döntő módon befolyásolja. Mert a dolog veleje az, hogy érvényesül-e a választópolgári akarat szabadsága, avagy sem.
A szavazástól való távolmaradás oka nem mindig a nemtörődömség, legalább annyira szerepet játszik benne a jogos elégedetlenség is. A szavazáson való részvételnek sem az egyetlen lehetséges indítéka az elégedettség, avagy a rajongás, hanem a megváltoztathatatlanba való belenyugvás is. A két egymástól eltérő magatartás olykor ugyanarról a tőről fakad: az egyik a szabadságjogait a struktúra fogságában nem hajlandó gyakorolni, a másik ugyanezeket a korlátokat elviselve cselekszik.
2014. 04. 25. (XVIII/17)
