Sokáig mélytengeri nyomás alatt élte az életét, alkotta nagy műveit, míg világhírű nem lett. Alkotói erejének csúcspontja teljes ismeretlenségben töltött éveire esik. Ebben az anonimitásban kivételes szellemi állapotba került. Műve a Sorstalanság, a Kaddis egy meg nem született gyermekért és az Angol lobogó együtt. Fontosnak tartom még Kudarc című, újra és újra átírt regényét is, meg a Száműzött nyelv címen megjelent válogatott esszékötetét.
1989 és 1996 között sokat voltam vele. Szerettem a legmagányosabb magányhoz sokáig ragaszkodó lényét, még a kalapomat is neki adtam. De már jóval előbb szerettem könyvét, a Sorstalanságot, Spiró György írt róla először méltó módon 1983 tájt az ÉS-ben. Ő hívta fel a figyelmem.
Aki Kertész Imre enigmatikusan sorsszerű sorstalanságán elgondolkodik, annak azon is érdemes tűnődnie, hogy ő az egyetlen német koncentrációstábor-lakó, aki irodalmi Nobel-díjat kapott. Mégpedig a lágerlét művészi ábrázolásáért. Az az ember jutott a világ tudomására leginkább közülünk, akinek a Magvető a hetvenes években nem adta ki a később Nobel-díjat kapott regényét, és őt sajnálta a cenzora, amikor visszaadta a könyvét.
2016. 04. 08. (XX/14)
