Erre az öntudatra az ellenzéki pártoknak akkor is szükségük van, ha nincs reális esélyük a kormányt leváltani, ugyanis ennél kevesebbel nem lehet ébren tartani a választói érdeklődést, felkelteni pedig szinte lehetetlen. De a jelenlegi ellenzék pártjainak politikája – akár az összefogást szorgalmazó baloldal pártjaié, akár a saját különállásukat hangsúlyozó Jobbiké és LMP-é nem sok jóval kecsegteti a választókat.
A különállók
A Jobbik a néppártosodást hirdeti, de miközben a vezetőségéből látványosan kiszorít néhány, saját maga által is szélsőségesnek minősített személyt, egyúttal megtart és be is emel olyanokat, akikkel kapcsolatban majdnem ugyanaz a kifogás merülhet fel, mint a kegyvesztettek esetében. De mindenesetre ez az ellentmondásokkal terhelt változás bevallottan a kormányképesség demonstrálására történt.
Schiffer András lemondása pedig a kudarc beismerése. Az LMP, amely nem akart „vegyülni” a 2010 előtti kormányzati sikertelenség bélyegét viselő pártokkal, azokban kereste – kissé talán szégyellve és soha ki nem mondva mint baloldali formáció – a maga bázisát, akik a balliberális kormányokból ugyan kiábrándultak, de mégsem mentek át a másik oldalra. Csakhogy ez a viszonylag vékony választói réteg nemigen növekszik.
Az LMP nemhogy a Fidesznek, de még az MSZP-nek sem lett a versenytársa. Vagyis az LMP önmagában – márpedig az önállósághoz való ragaszkodás adta a párt Schiffer által meghatározott karakterét – a kormányváltásnak még a lehetőségét sem képes felkínálni.
Itt nem az a kérdés, hogy Schiffernek igaza volt-e vagy sem –, mert ha igaza volt, akkor is be kell látnunk, hogy ennek az igazságnak nem volt kellően meggyőző ereje. Az előző ciklusban még fideszes képviselőként megismert Hadházy Ákos bevonása a vezetésbe viszont okot ad arra a feltételezésre, hogy az LMP-nél valamelyes jobboldali irányba mutató változás következhet, s akkor a választói bázis valamennyire bővülhet.
A maga néppártosodását hirdető Jobbik is erre számít. A tapasztalható hangsúlyváltás valóban hozhat valamennyit a konyhára. De nem az számít elsősorban, hogy mit mond a saját pártjáról a vezetés, sokkal inkább, hogy mit gondolnak erről a kívülállók. A tisztújító kongresszust megelőző kérdés továbbra is fennmarad: nem veszít-e több radikális választót, mint amennyit a néppárti jelleg hangoztatásával a konszolidáltabbak közül megnyerhet? Hogy lesz ebből egy egységes pártpolitikai arculat, amelynek a vonásai kisimulnak, és békét képes sugározni ugyanott, ahol korábban gyűlölködést keltett? Vagy csak egy újabb Janus-arc születésének lehetünk tanúi, ami nem is jelent akkora újdonságot politikai életünkben?
Mindazonáltal a Jobbik konszolidációs törekvéseivel a hazai politikai élet egésze nyer. Még akkor is, ha nem feltétlenül meggyőződésből, hanem a hatalom megszerzésének érdekében történt, illetve történik, mert azt üzeni – és ez ennek a legfőbb tanulsága –, hogy ebben az országban nem lehet a szélsőjobbról kormányra kerülni. Jelentősége pedig abban van, hogy ezt ezúttal nem a kritikusok mondták ki, hanem maga a Jobbik.
2016. 06. 10. (XX/23)
