Nehéz ebben a zavaros, áttekinthetetlen helyzetben felelősségteljes döntést hozni. Márpedig állampolgári kötelezettségeink első, azaz az elkövetkezendőket megalapozó lépése a szavazás, melynek során mindenkinek meg kellene találnia a maga és a vele közösségben élőkkel megegyező döntését, amikor a mandátum odaítélésének jogát gyakorolja. Ámde jó lelkiismerettel csak akkor választhatunk, ha feltételezhetjük, hogy döntésünkkel hazánk sorsát – ha nem is egészen steril, de – a lehetőségekhez képest tiszta és cselekvőképes kezekbe helyeztük.
Viszont nagy hibát követnénk el, ha csak a jelenleg rendelkezésre álló politikai szereplők felől közelítenénk meg az elkövetkezendő parlamenti választások lehetőségeit, és figyelmen kívül hagynánk az állampolgárok sokaságát, akik a választáskor – ha csak egy pillanatra és tévedésektől, előítéletektől terhelten is, de – mégiscsak főszereplői lesznek a közéletnek. Mert minden választás – írja Spengler – egy békés forradalom. Hiszen magában hordozza a hatalomváltás lehetőségét.
De van-e esélye a választópolgárnak arra, hogy döntési szituációjában rátaláljon azokra a pártok programjaiban megfogalmazott problémamegoldó javaslatokra, amelyekben nemcsak a saját törekvéseinek, céljainak megfelelő válaszokra, hanem értékrendjével is közös nevezőre hozható eszmékre lelhet? A választásoktól távolmaradók és egyáltalán a politikától elfordulók – az egyes pártok támogatottságát felülmúló – létszáma jelzi, hogy a szavazás nem tekinthető minden további nélkül a véleménynyilvánítás ünnepi pillanatának, amely pótolhatatlanul vonzó alkalmat kínál a szabad és felelősségteljes akaratnyilvánításra, hanem sokak számára feloldhatatlan konfliktushelyzetet teremtő tényező, amitől a legjobb távol maradni.
Szavazáskor a választópolgár csak arra adhat választ, amiről kérdezik. Ha nem talál a régi, jól ismert, avagy az ismeretlenségből felbukkanó, hirtelenjében alakult pártpolitikai formációk között neki megfelelőt, de mégis leadja a szavazatát vagy ellenkezőleg: bár szívesen szavazna, de mivel nincs mire, inkább otthon marad, akkor mindkét esetben születik egy döntés, amely azonban a korábbi véleménnyel és értékrenddel ellentétes. Az első esetben a politikai felfogástól eltérő választás következtében, a másik esetben viszont a választás kényszerű elutasítása miatt. A két, egymással ellentétes magatartás ugyanarra mutat: összeegyeztethetetlen tudattartalmat, azaz kognitív disszonanciát eredményez.
Valami effélére reflektálnak azok a választások megreformálásáról szóló elméletek, amelyek újabban a protestszavazatok nyilvántartását ajánlják. Ez úgy történhetne, hogy a szavazócédulán a pártok után egy „mező” üresen maradna, amelyre azonban a bejegyzett és hivatalosan nyilvántartott pártokhoz hasonlóan lehetne szavazni. Így ugyan a mindenkori ellenzék elesne attól a lehetőségtől, hogy a protestszavazatok egy részét begyűjthesse. És tudatában vagyok annak is, hogy a választási szakértők jogosan berzenkednek a javaslat láttán, hiszen a választás eredendően a törvényes pártok versenyeztetéséről szól. De az állampolgári akaratról is!
A félreérthetetlen üzenet
A protestszavazatok számszerű nyilvántartása egy el nem hanyagolható üzenetet tartalmazna, amit a civil mozgalmak felerősödése is felszínre hoz: a közvélemény a politikai elittől – s egyáltalán a közéletben szereplő pártoktól – független utakat kereső magatartásának elodázhatatlan szükségszerűségét jelzi. Azt, hogy a hivatalos pártpolitikától tudatosan megkülönböztethető álláspontok abból a tényből erednek, amelyet a társadalmi igényeket lebecsülő vagy azzal szemben legalábbis kevés affinitást mutató pártpolitikai szemlélet tesz indokolttá. És itt elsősorban a rendszerváltást követő kormányzatok tevékenységére gondolhatunk, amelyben a hazai pártok, beleértve különféle mutációikat is, több-kevesebb mértékben részt vettek. Akik mégsem – azoktól sem várható jobb teljesítmény, mint a sokat próbáltak esetében.
A protestszavazók számbavétele intelem lehetne az egész hazai pártpolitika számára. Mindenekelőtt a szerénységre. Különösen azokhoz szólna, akik a választásokon megszerzett többségüket a nemzet egészére kivetítve értelmezik. Ugyanakkor indíttatást adhatna a jelenlegi korlátokat átlépő politikai kezdeményezésekhez. Egy olyan új párthoz, amely nem a meglévők osztódása nyomán születik, hanem abból a konkrét társadalmi követelményből, amely a protestszavazatokban is kifejezésre jut.
Ebben az esetben mentesülnének a választók a kognitív disszonancia alól, viszont a politikusok nem. Merthogy a szociálpszichológiában ezt a megjelölést kétfajta vonatkozásban alkalmazzák: nemcsak az eredeti elképzeléseinkkel ellentétes döntésünk következtében alakul ki, hanem akkor is, amikor a korábbi tapasztalatokat megkérdőjelező, új információval kerülünk szembe. Ez utóbbi éppen a protestszavazatok számszerű nyilvántartása révén a hazai politikai elitet érintheti, amikor szembesülnie kellene a saját és egyedül üdvözítőnek tartott megoldási javaslataitól eltérő válaszokkal.
A konfliktusnak a választókról a pártpolitikusokra való áthárítása indokolt: az állampolgárnak van elég gondja e nélkül is, míg a politikus önként vállalt hivatása szerint a társadalmi konfliktusok megoldásának ígéretével lép fel, tehát idegen területre semmiképpen sem kényszerül. Semmi mást nem kell tennie, mint amire vállalkozott. Ezúttal viszont komolyan, és nem a szokásának megfelelő felszínességgel.
2016. 07. 22. (XX/29)
