Kicsit több mint egy év telt el azóta, hogy Silvio Berlusconi átadta a kormányrudat Mario Monti technokrata kormányának. Az okok emlékezetesek: a milánói tőzsde drámai zuhanása, az olasz állampapírok hozamának jelentős emelkedése, a nagy nemzetközi hitelminősítők egyre hangosabb fenyegetőzése, s végeredményben az államcsőd egyre fenyegetőbb réme tarthatatlanná tette a magánéleti botrányai miatt egyébként is rendkívül megtépázott Berlusconi miniszterelnöki pozícióját. Mario Monti válságkezelő kormányának színre lépését, valamint az általa kijelölt gazdaságpolitikai irányvonalat, amely lényegében a költségvetés rendbetételén, a feketegazdaság elleni hatékony fellépésen, valamint a gazdaság és a közigazgatás modernizálásán alapult, általános megelégedés fogadta úgy Európában, mint a nemzetközi tőkepiacokon. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy az olasz állampapírok hozamai a
2011. őszi csúcshoz képest mára lényegében lefeleződtek, Olaszország pedig lekerült a nemzetközi gazdasági sajtó címoldaláról. S bár a baj még nem oldódott meg, hiszen a GDP 120 százalékát elérő államadósság csökkentése, az ország gazdasági versenyképességének helyreállítása s a növekedés beindítása még várat magára, a csődveszély – legalábbis időlegesen – elmúlt, s ami a legfontosabb, a befektetők bizalma az ország iránt stabil. A megelégedettség az olasz választópolgárok körében persze már messze nem ekkora mértékű, hiszen a fájdalmas takarékossági intézkedések, az adóemelések s bizonyos privilégiumok megkurtítása nagyon széles társadalmi rétegeknek okoztak sérelmeket. Úgyannyira, hogy közel egy év elteltével a technokrata kormány mögül elfogyott a támogatás, így Mario Monti 2012. december 21-én lemondott a kormányzásról.
A közelgő választások kapcsán a külföldi sajtót természetesen leginkább Silvio Berlusconi újabb politikai szerepvállalása foglalkoztatja. Dermedten figyelte ugyanis az európai közvélemény, amint 2012 őszén a 76 éves Lovag bejelentette: bár egy éve „elzavarták”, de most „az ország megmentése érdekében” újra pályára kíván lépni. Több megfigyelő felhívja ugyanakkor a figyelmet, hogy Berlusconi politikai szerepvállalását aligha csak a nemzet sorsáért való aggódás motiválja. Rá jellemző módon ettől soha nem függetleníthető sem a saját személyes, sem vállalatbirodalmának sorsa. Márpedig most mindkettővel gondjai vannak. Rosszmájú kritikusai közül némelyek egyenesen az 1994-es kampányához hasonlítják a mostanit, amikor is vállalata a csőd szélén állt, ő maga pedig fél lábbal a börtönben. A politikába menekülés így egyben a túlélést jelentette akkor a számára. Persze, még ha most nem is annyira súlyos a helyzet, az tény, hogy médiabirodalma nehéz időket él, és az ellene folyó bírósági eljárások közül a legkínosabb, egy Ruby néven ismert fiatalkorú prostituálttal folytatott viszonya nyomán is hamarosan ítélethirdetésre kerülhet sor.
2013. 01. 11. (XVII/2)
