Ezekkel a kockázati tényezőkkel valamennyi befektetési tanácsadó, pénzügyi elemző avagy gazdaságkutató intézet folyamatosan számolt. Ugyanők rendre elmondták, hogy ebben a törékeny világgazdasági helyzetben megengedhetetlen az egykulcsos adó magyarországi bevezetése, mert olyan lyukat üt majd a költségvetésen, amit nem pótolhat a tőle remélt nagyobb belső fogyasztás, minthogy az inkább visszaesik.
Majd minden hozzáértő figyelmeztetett arra is, hogy a válság kényszerítő erejével indokolt bankadó kivetése – elsősorban mértékénél fogva – szarvashiba, mert nyilvánvalóan befagyasztja a hitelpiacot; a vállalkozások nem jutnak forgótőkéhez. A külföldi tulajdonú élelmiszerláncok megsarcolásáról hasonlóak voltak a mértékadó vélemények: az elemzők megjósolták az elkerülhetetlen drágulást. És nem akadt olyan közgazdász, aki ne jósolta volna meg, hogy mindennek következtében nem lesz számottevő gazdasági növekedés – de a kormány számításaitól legalábbis biztosan elmarad –, és az időarányosan tervezett munkahelyek sem jönnek létre.
Egyetlen ember volt széles e hazában, aki másként gondolkodott. Matolcsy György, a nemzetgazdaság apostola. Ő rendületlenül kitartott mindazon gazdaságpolitikai elképzelései mellett, amelyek ország-világ szakértői szerint hamarost romba dönthetik az államháztartást. Talán nem meglepő, hogy sem az eddigi, sem a legújabb fejlemények nem igazolták a miniszter „szokatlan megoldásokra” alapozott koncepcióját. A friss adatok azt mutatják, hogy a hazai gazdaság lefagyott, a mégoly szolid növekedés is leállt. Game over. Most kellene gyorsan váltani. Minisztert és gazdaságpolitikát. Ha ugyan nem késő.
Csak hát a dolog nem ilyen egyszerű. Mert ami most történik, az nem csupán Matolcsy csődje. Nem a szűken értelmezett „vircsaft” vallott kudarcot, hanem egy politikai vízió is. A gazdasági miniszter látomásaira egy egész nemzetpolitika épült – vagy a nemzetpolitikából nőttek ki az ő fantazmagóriái? Nehéz eldönteni. Mert például az egykulcsos adó személyesen Orbán Viktor első számú választási ígérete volt; mondhatni az egyetlen konkrét programpont a kampányban. És mögötte egy társadalompolitikai döntés húzódott meg: a szűk felső középosztály preferálása a többi réteg rovására. Matolcsy feltehetően ehhez a kurzusfilozófiához szállította a vágyott igazolást: a jómódúaknál hagyott pénz majd felpörgeti a fogyasztást. És minden józan intelem ellenére megcsinálták az új adótáblát, amely mindmáig a rendszer hivatalos diadalai egyikének számít. Hiába tudja mindenki, hogy a realitásokat tekintve fenntarthatatlan - ha egyszer a miniszterelnök nem tágít tőle, mert politikája emblematikus részének tartja, és már csak a presztízse sem engedi, hogy feladja.
Hasonlóan szilárd kormányzati elkötelezettség tartja fenn a nyilvánvalóan kártékony válságadókat. Itt nem szimplán az anyagiakról van szó; a szimbolikus politika egyik lényegi eleme a multik elleni kommunikációs hadviselés, különös tekintettel a bankokra. A kormányfő váltig azzal dicsekszik, hogy Európa ebben a vonatkozásban tőle tanul – ami ugyan nem igaz, de kedves a tájékozatlan hívek fülének. Egyszóval, mindebből visszavonulni – bármennyire is bölcs döntés volna –, Orbán számára már képtelenség. A vátesz csalhatatlansága kérdőjeleződne meg, sérülne a vezéri karizma.
Csakhogy az illúzióromboló folyamat már amúgy is kezdetét vette. A jobboldal értelmesebbjei felismerték, hogy komoly baj van a kréta körül. Hiszen a gazdaság traumáját ők is a bőrükön érzik. Persze, az állami protekcionizmus ideig-óráig megteszi a magáét, a rendszer gondoskodik az övéi hasznáról – amíg teheti. Ám ha beüt a „krach”, elapadnak a kormányzati megrendelések. A nyakig eladósodott fideszes önkormányzatok nem képesek tovább tömni a saját embereiket, az egyszer juttatott javak pedig egyre inkább csak veszteséget termelnek. És bármíly szép vonás a lojalitás, a jobboldali vállalkozó is a piacról él – ha van piac. Ha pedig nincs, előbb-utóbb felötlik benne, hogy ezért valaki felelős.
Vagyis a puszta logika szerint Orbán Viktor kénytelen volna változtatni politikája meghatározó elemein. Elsőben persze a gazdaságban, majd természetszerűen a belpolitika más területein is. Hiszen pontosan tudja, hogy bár idén még kitart a magánnyugdíjak elkonfiskálásából származó pénz, de jövőre kilátástalanná válik a helyzete, ha kitart az eddigi „matolcsyzmus” mellett.
Más kérdés, hajlandó, illetve képes-e még a miniszterelnök racionális magatartást tanúsítani. Másként fogalmazva: egyáltalán belátja-e, hogy kormányzása első évének irányvonala – végtére a saját jól felfogott érdekében is – generáljavításra szorul. Fennáll a veszélye annak, hogy a rá oly jellemző impulzívitás, az autoriter viselkedésmód csábítása leküzdi a megfontoltság parancsát. Orbán erősen hajlik a voluntarizmusra – és bizonyára átérzi, hogy akaratvezérelt politikai metódusa a hozzá fűződő „mitológia” elválaszthatatlan alkotóeleme. És mindettől függetlenül: már túl messzire ment a demokratikus jogállam lebontásában. Ha netán megpróbálna visszajönni, egész valóját adná fel.
Annak sincs azonban sok esélye, hogy a körülötte lévő pártvezetés, vagy akár a kormányzat vezető körei rábírhatnák a lényegi változtatásokra. Ez a garnítúra régóta önállótlan politikai kiszolgálószemélyzetként működik; saját iniciatívája, elképzelése nyomokban sincs. Egzisztenciáját pedig a Legfelső Akaratnak való alárendeltségből nyeri – a Fidesz hatalmi szisztémája nem engedi egyéni vélemények, netán koncepciók érvényre jutását.
Az Orbán-rezsim igazi problémája tehát abban áll, hogy mind szervezetileg, mind mentálisan képtelen önmaga korrekciójára.
2011. 08. 19. (XV/33)
